Útban a rosszléti állam felé

Még, még, még és még, Brüsszelnek semmi sem elég – írhatnák át a valamikor gyakran énekelt munkásmozgalmi dalt mai viszonyokra a bizottság által újabb megszorításokra ösztökélt tagállamok. Az Európai Bizottság június 7-én kiadott ajánlásaiban – a most bevezetett új gazdaságirányítási eszköz, az európai szemeszter keretében – értékelte a tagországok 2012-re vonatkozó költségvetési elképzeléseit. Az új rend szerint, mielőtt egy kormány beadná következő évi költségvetését a nemzeti parlamentnek, előbb be kell nyújtania az Európai Bizottságnak jóváhagyásra. Nos, az első európai szemeszter keretében a nemzeti költségvetéseket beadták, a bizottság el is végezte értékelését, és az egyes nemzetekre szabva ki is adta javaslatait. Igaz, ezek a javaslatok úgy hasonlítanak egymásra, mint huszonhét tojás. A javaslatokban legtöbbször előforduló kifejezés a megszorító politikák felgyorsítása, a nyugdíjkorhatárok emelése, a kollektív bértárgyalások reformja (bércsökkentés), az elbocsátások megkönnyítése, a rokkantnyugdíjas-rendszerek „reformja”, az egészségügyi ellátás „konszolidációja”, a progresszív jövedelemadó-rendszerek lebontása (vagyis a terhek a szegényebb néprétegekre való hárítása), a szolgáltatások, a közbeszerzések liberalizációja, az adósságfék törvénybe iktatása és még sorolhatók lennének a hasonló javaslatok. „Mi most az európai gazdaságirányítás egy új rendszerét léptettük életbe” jelentette ki a bizottsági elnök José Manuel Barroso Strasbourgban a bizottság javaslatainak nyilvánosságra hozatalakor. Ebben az új rendszerben az eurózónatagok számára már nem lesz bocsánat. Ha a kormányok nem elég serények a megszorító intézkedések megtételében, akkor a bizottság a GDP fél százalékáig terjedő „büntetést” is kiróhat a vétkes kormányokra, amelyet persze nem a kormányok, hanem a lakosság fizetne meg. És úgy tűnik, mindez a nép akarata, hiszen azokat a kormányokat, amelyek ezeket az intézkedéseket az unió legfőbb döntési szerve, az Európai Tanács ülésein elfogadják, maga a nép választotta. Barroso büszkén jelentette ki, hogy szülőhazájában, Portugáliában a nép elutasította a megszorító politikával esetleg szembeszálló „populista” pártokat, mert az elmúlt napokban rendezett választásokon a megszorító intézkedéseket támogató jobbközép szociáldemokrata pártot választotta, miután a balközép szocialista párt a megszorító intézkedések miatt megbukott.
Az unió vezetői szerint ezek a megszorító politikák, ha következetesen végigviszik őket, fellendítik az európai gazdaságot, stabilitást és növekedést hoznak, munkahelyeket létesítenek, az uniót versenyképesebbé teszik a nemzetközi piacokon. Az e politikát elsőként körvonalazó programot, a stabilitási és növekedési paktumot 1997-ben fogadta el az akkor még 15 tagállam. Azóta eltelt közel másfél évtized azonban sem stabilitást, sem növekedést nem hozott, hiszen ebben a tizenöt évben élte, illetve még most is éli át Európa az 1930-as évek nagy gazdasági válsága óta nem tapasztalt mély válságát, és a paktum sem a növekedést, sem a stabilitást nem volt képes biztosítani az unió országainak.
Figyelembe véve a paktum eddigi „eredményeit”, hozzátéve még a 2000-ben elfogadott lisszaboni program tökéletes kudarcát, fel lehetne tenni a kérdést, hogy a hiba nem magában az alkalmazott közgazdasági elvekben van-e? Nem arról van-e szó, hogy az elmúlt másfél évtized liberalizációja nyomán egy kaszinókapitalizmus alakult ki, amely az egyik oldalon hatalmas virtuális jövedelmeket, a másik oldalon szintén virtuális (mert visszafizethetetlen) adósságokat halmoz fel, amelyeknek – statisztikailag igazolhatóan – semmi közük nincs az államháztartási egyenlegekhez. Nem arról van-e szó, hogy ezek a közgazdasági elvek olyan hatalmi érdekeket szolgálnak, amelyeket az érdekeltek nem akarnak feladni.