A dokumentumfilm holdfogyatkozása

A Magyar Nemzet június 16-i számában cikk jelent meg a közelmúltban a Cseh Televízióban sugárzott történelmi dokumentumfilmek társadalomra gyakorolt hatásáról. A filmek alaptémáját a szudétanémetek ellen a csehek, köztük az egykori antifasiszták által a háború után elkövetett gyilkosságok, megtorlások adták. Amikor a kollektív bűnösség jegyében cselekedtek az emberek. A cseh nézők, a cseh társadalom most először szembesült saját történelmének akkori gaztetteivel. Hosszú évtizedek után is felkavaró élmény volt a hozzátartozók, a túlélők számára végignézni a kegyetlen eseményeket felidéző interjúkat, a föltárt tömegsírokat bemutató képeket.
Siflis Zoltán szabadkai magyar származású dokumentumfilm-rendező még 1990-ben Temetetlen holtjaink címmel forgatott dokumentumfilmet, amely az úgynevezett hideg napok, a Grassy-féle megtorlás következményét dolgozza föl. A szerb csapatok 1945-ben, válaszul a Feketehalmy-Ceydner vezette magyar hadsereg megtorlására, pogromot hirdettek, és egyesek szerint 30-40 ezerre, a jelenleg folyó történeti kutatások szerint „csak” 20-30 ezerre tehető a magyar származású vajdasági áldozatok száma. Döbbenetes maga a tény, hogy egyáltalán ilyen megtörténhetett. A filmet a Duna Televízió még a kilencvenes évek elején vetítette, majd ezzel egy időben a román, a cseh, a szlovák televíziók is műsorra tűzték. Csak Szerbiában nem lehet sugározni a filmet a mai napig sem.
Napjainkban a manipulált kommunikáció álvalósága gyakran kiszorítja az emberi tudatból az igazi valóság fantasztikumát, az emberi szívből az erkölcsi és szociális érzékenységet. A dokumentumfilm a valódi világról alkotott üzenetével valahogyan áthatol ezen az irracionális kommunikációs téren, és eljut a nézőkhöz. Egy ismérve van ennek az áttörésnek: a hitelesség. Ami ez esetben nemcsak művészi kategória, hanem szemléletmód is. Az igazság megkeresésének az igénye a másik fél meghallgatásának mindenkori lehetőségével mindig is a magyar dokumentumfilmezés sajátja volt. A mindennapi élet, a hétköznapi valóság mellett nem egy nagy hatású alkotás történelmi, tiltott témákat dolgozott föl. Tabutéma volt Sára Sándor Krónika című, huszonöt részes dokumentumfilm-eposza, amely a 2. magyar hadsereg doni katasztrófájáról szólt. Évtizedekkel a háború után sem lehetett beszélni a kétszázezer magyar katona sorsáról. Sára fölkereste a hadsereg még életben maradt vezérkari tisztjeit, a munkaszolgálatosokat, a bakákat, és az ő fájdalmas, hiteles vallomásaikból állította össze az egyébként Európában is egyedülálló filmeposzt.
Már a szereplők megszólaltatása sem volt könnyű feladat. Csoóri Sándor, a film dramaturgja és szerzőtársa A magyar apokalipszis című esszéjében írja, hogy a Don-kanyari hadsereg túlélői bűntudattal, szégyenként élték meg a háborúban vállalt szerepüket. S féltek még a 80-as években is, hogy a hatalom elviszi őket, ezért nehezen álltak kamera elé. A Krónikát végül a Magyar Televízió tűzte műsorára 1983-ban. Alig jutottak el a harmadik vagy ötödik epizód adásáig, a szovjet nagykövetség tiltakozására levették műsorról, és betiltották a filmet. V. Ny. Bazovszkij nagykövet kifogásolta a filmben a szovjet hadseregről elhangzottakat, valamint az egyik tiszt – polgári foglalkozását tekintve tanár – szerelmi kapcsolatát egy ukrán hölggyel. A nagykövet tiltakozásának példátlan következményei voltak. Az MTV főszerkesztőjét, Sylvester Andrást azonnal menesztették, míg a párt hű katonájának számító Nagy Richárd elnököt néhány héttel később.
Az 1983. esztendő sok más egyéb esemény miatt is terhes volt politikailag. Csoóri Sándort nem a Krónika című filmben vállalt munkájáért, hanem Duray Miklós könyvébe írott előszaváért ítélték egyéves szilenciumra. Az író elleni szankcionálás kezdeményezője ugyanaz a V. Ny. Bazovszkij volt, aki betiltatta Sára filmjét.
Egy másik nagy hatású film az évtized végén Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza Recsk című munkája. Az 1988-ban elkészült film leplezetlenül bemutatja azt a borzalmas tényt, hogy Magyarországon Rákosiék alatt haláltáborokat működtettek. A mátrai község melletti kőfejtő volt a legkegyetlenebb tábor, ahol a mai napig sem tudják, hány ember vesztette életét. Még a tábor 1953-ban történt felszámolásakor is titoktartásra köteleztek mindenkit: „Hallgatsz a sírig, vagy te kerülsz a sírba!” Megrázó volt hallani a szereplőktől, Nyeste Zoltántól, Egri Györgytől, Kéri Kálmántól, Faludy Györgytől és a többiektől, hogy esténként azért, hogy valamelyest karbantartsák az elméjüket, előadásokat tartottak takarodó után a sötétben egymásnak. Egri György kívülről tudta a Toldit, így abból adott elő, Faludy Platónról és Wittgensteinről beszélt, volt, aki ilyen alkalommal a matematikával foglalkozott. A film hitelességét nagymértékben befolyásolta, hogy társrendezője, Böszörményi Géza maga is a haláltábor rabja volt 1950 és 1953 között. M. Kiss Sándor történész, aki a film szakértője volt, egyik előadásában mondta, hogy a Recsk forgatása közben is elvittek egy-két embert URH-kocsival a rendőrségre. 1987–88-ban nagyon nehéz dolguk volt Gyarmathyéknak a film készítése során, de az akkori apparátusban is voltak már olyanok, akik adott esetekben együttműködtek a változtatni akarókkal – ezzel nem kis rizikót vállalva önmaguk számára. De a rendszer már belülről erodálódott. A Recsk a filmszemle fődíja mellé – máig egyedülálló módon – Európa-díjas lett.
Sára Sándor, Gyarmathy Lívia, Böszörményi Géza filmjei nemcsak tabudöntögetésnek voltak jók, hanem igazságkeresésük miatt megnyitottak egy utat a társadalom előtt. Olyan dolgokról lehetett beszélni, amelyekről az addigi rendszer tiltása miatt nem. A magyar dokumentumfilmes műfaj kiváló képviselői, Ember Judit, Schiffer Pál, Almási Tamás vagy a Gulyás testvérek filmjei egyértelműen hozzájárultak a rendszerváltozás előkészítéséhez. Ezek a filmek nagymértékben befolyásolták, megváltoztatták a társadalmi tudatot. És itt nemcsak a történelmi tematikájú dokumentumfilmekről kell beszélnünk, hanem az aktuális, kortárs témákat feldolgozó alkotásokról is.
Ha kis túlzással, de nyugodtan kijelenthetjük: ha valaki tudni akarja, hogy a rendszerváltozás óta milyen társadalmi, szellemi, erkölcsi, gazdasági folyamatok zajlottak le Magyarországon, amit a magyar filmművészet földolgozott, akkor azt nagy valószínűséggel a dokumentumfilmekből tudhatja meg. A dokumentumfilm egyik műfaji specifikuma az aktualitás. Szándékosan nem az up to date vagy naprakész fogalmat használom, hiszen a napi híradóknak, háttérműsoroknak éppen az a feladatuk, hogy azokat bemutassák. Azonban aktuális sajnos még ma is a hajléktalankérdés, a hátrányos helyzetűek problémái, a nemzetiségi és cigánykérdés, a fizetőképtelenek kilakoltatása vagy a megsegítésükre hozott kormányzati rendeletek összessége és azok hatása, továbbá a valamikor a középosztályhoz tartozó társadalmi rétegek lecsúszása, a multik térhódítása, a mezőgazdaság tönkretétele, az oktatás szétverése s az annak rendbetételére vonatkozó törekvések, az erkölcs relativizálása, a különböző értékrendek kiüresedése vagy a másik oldalon az arctalan brókerek társadalmának vagy az új gazdasági elitnek a kialakulása és úgy általában a szociális, kulturális, gazdasági kérdések megfogalmazása, amelyek csaknem húsz éve vannak napirenden.
A kultúra minden munkája az élet értelmezése, magyarázata. A dokumentumfilm is ezt teszi. Azaz tenné, ha volna rá módja. A kultúra finanszírozásának jelenlegi helyzetében a dokumentumfilmes terület egyelőre kimaradt. Érthető a felelős kormányzat haragja a filmtámogatás elosztásában tevékenykedő Magyar Mozgókép Közalapítványra, hiszen több milliárd forintos adósságot halmozott föl. A dokumentumfilmesek azonban ebből az adósságból egy forintnak sem voltak kedvezményezettjei. A nyilvánosság előtt több alkalommal is deklarálták, hogy semmi közük nincs és nem is volt az adósságfölhalmozáshoz. Ezzel együtt mégis a dokumentumfilmesek a jelenlegi helyzet legnagyobb vesztesei. Másfél éve nem volt a részükre pályázati kiírás. Másfél éve munkanélküli mindenki a dokumentumfilmesek között. Másfél éve nem dokumentálja senki Magyarország újkori történelmének – egy tényleges rendszerváltozásnak, ha úgy tetszik – sem a pozitív, sem a negatív tendenciáit. Nem készült film az országot sújtó katasztrófákról, az árvízről, a vörösiszap okozta tragédiáról, és most már valószínűleg nem is fog, de ami talán ennél is szomorúbb, hogy arról a társadalmi összefogásról sem, ami a bajbajutottak megsegítésére szerveződött. Másfél év kimaradt a történetírásból. Másfél év kimarad a társadalom emlékezetéből. Keletkezett egy vakfolt – aminek nem tudhatjuk még a kiterjedését –, amit talán most nem vesz komolyan senki, de a hiány évtizedek múlva nagy felkiáltójel lesz. A dokumentumfilmes műfajt jellemzi az a sok hazai és nemzetközi fesztiválon díjazott alkotás, amelyek az utóbbi évtizedekben készültek. De a műfajra jellemző lesz az is, amit soha nem forgattak le, mert nem volt rá lehetőségük. Az európai és természetesen a hazai dokumentumfilm feladata, függetlenül attól, hogy mely országban és mikor készül, az lenne, hogy a mindenkori valóság és az adott társadalom, nemzet múltjának és problémáinak feltárásával foglalkozzon.
Kár, hogy ezt a pontosság kedvéért feltételes módban kellett leírnom.

A szerző a Magyar Dokumentumfilm-rendezők
Egyesületének elnöke