A jó szurkoló felel

Egyesek szemében gyűlöletet láttam – mondta őszintén elkeseredve Szabics Imre a Sturm Graz–Videoton labdarúgó BL-selejtező után, amikor odament a fehérvári szurkolókhoz, hogy nekik is megköszönje a klagenfurti buzdítást, hangulatteremtést. Azóta azon gondolkodom, mit kellett volna tennie. Szó nélkül elsétálnia? Addig is szidták saját honfitársai, a gesztusa szinte olaj volt a tűzre. De miért szidták? Mert gólt lőtt egy magyar csapatnak? Hiszen ez a dolga, legalábbis ebben a konkrét esetben. Kíváncsi vagyok, az anyázó drukkerek szerint Szabics mikor cselekedett volna helyesen. Ha nem vállalja a szereplést? Ha szándékosan rosszul játszik? Ha falból cserét kér?
Aztán persze rájöttem, a szurkoló nem azért megy ki a meccsre, hogy beleképzelje magát a játékos vagy bárki más helyzetébe, elvan ő a magáéban. Azért megy ki, hogy egyrészt buzdítsa az övéit, másrészt kiélje a saját érzelmeit, feszültségeit. A sportoló is mindig panaszkodik, amikor közvetlenül a verseny után kérdezik őt az újságírók (egyébként ugyan mikor máskor: előtte, esetleg két nap múlva?), vegyük Szabics lépését egy interjúkérésnek, a drukkerek reakcióját pedig visszautasításnak. Egyszerűen még nem álltak át másik, normális hullámhosszra, persze lehet, ehhez egyeseknek nem egy perc, egy egész élet kevés lenne.
Drukkere válogatja. Itt vagyok például én. Gimnazistaként, egyetemistaként bérletem volt a hazai meccsekre (ezúttal mellékes, hová), idegenbe is ki-kicsaptunk két haverommal. Nem a táborban, mellette álltunk, ráadásul pia nélkül. Életünk gondjai kimerültek egy rosszul sikerült feleletben, vizsgában, esetleg abban, hogy a csaj kosarat adott. Semmi nem volt, ami felgyülemlett volna bennünk, agresszivitásunk tartott a nullához. A sógorom viszont némileg más tészta, s nem csak azért, mert másik csapatnak szorít. „Civilben” túlzás nélkül a világ legrendesebb embere, kenyérre lehet kenni. Ám a focipályán és környékén kissé megváltozik, előfordult, hogy saját csapattársát kergette meg egy vélt sérelem miatt, a nézőtéren pedig maga a veszedelem. Évekkel ezelőtt mellette ültem kedvencei osztályozós meccsén, s amikor az orrunk előtt a jobbhátvédjük kirúgta a labdát, a bíró pedig értelemszerűen bedobást adott, felpattant, és iszonyatosan szidni kezdte a sípost. A legkeményebb ultrák is csodálkozva nézték, ő viszont érdeklődésemre úgy magyarázta tettét, hogy korábban a pálya másik felén történt valami, amit szerinte rosszul ítélt meg a játékvezető, de akkor hiába ordítozott volna, nem jut el a címzetthez. Egymás elleni derbikre nem lehetett vele menni, a bejáratnál mindig elbúcsúztunk, s máshová ültünk. Amikor egyszer az utolsó percben verte az én csapatom az övét, kifelé menet a stadionból nem köszönt vissza, órákkal később félve hívtam a nővéremet, hogy lehiggadt-e már, állítólag addigra igen.
Ezzel a tanmesével a világért sem akarom felmenteni a fehérvári gyűlölködőket, még kevésbé velük egy platformra hozni drága sógoromat, csak jelezném, akad olyan drukkertípus, amelyik – ha van is neki – az eszére szinte sosem hallgat. Minek vegyük például azt, amikor huhogják az ellenfél színes bőrű játékosát, a sajátjukat viszont ünneplik, mondván, „ez a mi négerünk”? Ám nem csak a belső, a külső körülmények is befolyásolják a szurkolói szokásokat. Angliában azóta, hogy nincsenek állóhelyek, viszont működnek komoly törvényi szabályozások a rendbontások megakadályozására, a korábbi fantasztikus hangulatnak nyoma veszett; s a vérmesebbeket az sem elégíti ki, amikor a madridi családanyák zsebkendőt lobogtatnak a Real meccsein tüntetés gyanánt. Vagy vegyünk egy másik sportágat, a teniszt, ahol moccanni és piszszenni sem lehet játék közben a lelátón, nem beszélve a mobiltelefonálásról. Ez az illem csak az Australian Openen lazul kissé a reguláktól irtózó, könnyed hazaiaknak és a Djokovicsot éltető szerb diaszpórának köszönhetően. Egyéb példaként a 2008-as pekingi olimpiai teniszversenyek eleinte szinte botrányba fulladtak, mert a kínai nézőknek fogalmuk sem volt, mit lehet tenni, s mit nem a meccs alatt. Aztán persze pillanatok alatt megtanulták, mint minden mást.
Visszatérve eredeti felvetésünkre, nehéz, de nem lehetetlen meghatározni, mi fér bele a szurkolói viselkedési kódexbe. A B középben nyilván más, több, mint a családi szektorban vagy a VIP-páholyban. A fő cél az, hogy mindhárom tele legyen, ehhez pedig jó futball és jó hangulat szükségeltetik. A szurkolónak ami a szívén, az a száján, s ha ebben a szívben több a szeretet, mint a gyűlölet, akkor máris megérkeztünk a megoldáshoz. Ám ehhez már nemcsak a gyepen, a stadionban, hanem azon kívül is rengeteg mindennek meg kell változnia. Szabics Imrének pedig innen üzenjük, ha szeptemberben a svédeknek is rúg gólt az Eb-selejtezőn, akkor ugyanazok a drukkerek fogják a mennybe emelni, akik most a pokolba küldték.
S előbbit meg is érdemelné.