A Turandot stilizált valóságmeséje

Nincs szívtelenebb teremtmény a kínai császár lányánál, mégis kezéért áldozzák életüket ifjú hercegek. Régi mese még a kínai GDP-robbanás előtti időkből. Igaz mese a Turandoté. És az egyik, aki épp csak arra járt, csavaros eszével megfejti a halálos kvízt, sőt annyira elegáns, hogy saját bónuszkérdésétől teszi függővé, elviszi-e a megütött nyereményt – azaz a hercegnőt. És nevét senki ki nem találja, és eszébe jut aztán megcsókolni a lányt, hátha sose érintette senki. És akkor szimfonikus görögtűz gyúl a színpadon. A fiú neve: Szerelem! – kiáltja a lány, és csókolóznak tovább, amíg meg nem halnak.
Mondom, mese ez, csakhogy némelyek elhulltanak a hosszú harc alatt. Például Liú, a rabszolgalány, aki nem mákonyos fellángolással, hanem évtizedek óta szerényen szerette a tenor hőst. Vagy hová lesz Timur, hősünk apja, aki nemcsak idős és beteg, de a legtöbb produkcióban vak is: elsodorja a tömeg, s még kerek történetekre érzékeny segédrendezők sem merik a záróképbe szerkeszteni. Mert ez a mese nem kerek, ez a mese maga a stilizált valóság.
Franco Zeffirelli a mesére szavaz, de tőle ezt megszoktuk. A pompa és a pátosz embere ő, szólistái szoborszerűek. Az önzés szobra ma Maria Guleghina hangján szólal meg. Az örmény–ukrán szoprán bíbor színét száz közül felismerni, hogy miféle nyelven énekel, azt már kevésbé. Marcello Giordaniról, a termetes, ám vigasztalhatatlanul Turiddu-arcú tenorról pedig sosem hittem volna, hogy Kalafként helytáll – tenorja üzembiztosan fénylik. Egy páncélterem hűs biztonságába akasztja magasságait, s ha igazi személyiség ragyogna belőle, korszakos tenor lenne. Ne bántsuk Samuel Ramey-t se: a hatvankilencedikbe lépett veterán basszista még magvas hangon hozza Timurt, még ha gépprecizitású technikája mára elkopott is, akár egy míves esztergapad kései. Liú szerepében Marina Poplavszkaja az elvárt magas szintet hozza, Altoum császárt pedig merték agg tenorra bízni. A sok belógatott kameraállással dolgozó tévéstáb rossz pontot csak akkor szerez, amikor a teletelepített színpadon képtelen megmutatni a háttal éneklő Kalafot: pedig ha valamire jó a közvetítés, ha pluszt tud nyújtani a nézőtér verejtékes jelen idejéhez képest, az épp a vágyott, de soha el nem ért kameraszög. Itt: a művész arca.
A nagyvilági celebszerelem tort ül lefejezett életek és a csendes, önfeláldozó érzés felett: Puccini utolsó partitúraoldalain a Windsorékénál puccparádésabb menyegző patronjai szállnak, s ha a mostani, Metropolitan-klasszisú együttes adja, pláne zeffirelli-i díszcsomagolásban, szívünk óhatatlan fellelkesül – a tömjénbe vegyülő kínai foszfor majd elszívja a vérszagot.
(Puccini: Turandot – Decca DVD, 2011.)