Alaptalan ellenzéki hisztéria

Az új választási rendszerről szóló jogszabály kapcsán e pillanatban még csak a körvonalai sejlenek fel annak a szisztémának, amelyet az Áder János európai parlamenti képviselő által vezetett munkacsoport készít elő, ezért dőreség lenne bármiféle végkövetkeztetést levonni. Egyáltalán nem meglepő viszont, hogy az ellenzéki pártok azonnal tiltakozni kezdtek a koncepció ellen, bár arra a legkevésbé sem lehetett számítani, hogy Karácsony Gergely, az LMP politikusa egyenesen odáig merészkedik, hogy egy alkalmi MSZP–LMP–Jobbik-koalíció létrehozását javasolja a demokratikus rend későbbi helyreállítására. Miután Karácsony az egyik legtapasztaltabb politikai elemzőnek tekinthető a szakmáján belül, alighanem maga is tisztában van vele, hogy a felvetése teljességgel abszurdnak tekinthető, és csupán arra alkalmas, hogy felerősítse az indulatokat. Egyelőre úgy néz ki, hogy ezt a célt el is fogja érni. A médiatörvény és az alkotmány miatt kibontakozó európai parlamenti offenzíva intenzitásának ismeretében már most elkerülhetetlennek tűnik, hogy nemzetközi téren újabb frontvonal alakuljon ki. Mivel az Orbán Viktor vezette kabinetnek sem érdeke a bel- és külpolitikai feszültségeknek a végletekig fokozása, célszerű lenne, ha a kétharmados többségű polgári oldal ebben a leendő választási rendszerrel kapcsolatban fenntartaná a kompromisszum lehetőségét, meghallgatva a vele szemben állók érveit. Ugyanakkor le kell szögezni, hogy amennyiben mégsem sikerül a konszenzus kialakítása, akkor sem kell rögvest diktatúrát kiáltani. Olyan választási törvényt ugyanis, amely lehetetlenné tenné a hatalmon lévő kormány leváltását, csupán akkor lehetne létrehozni, ha a két világháború közötti időszakhoz hasonlóan megszűnne a szavazás titkossága, vagy pedig korlátoznák a választójoggal rendelkező állampolgárok számát.
Minderről azonban szó sincs. Sőt éppen a fentiek ellenkezője mehet végbe, mert a határon túl élő magyar állampolgárok bevonásával növekedhet azok köre, akik jogosultak lesznek a voksolásra, valamint a szavazás általános, titkos és egyenlő volta sem fog változni. Azon érv is csupán első hallásra tűnik hatásosnak, miszerint az ősz folyamán megszülető jogszabály jóvoltából a Fidesz– KDNP majd önmagának fogja megkönnyíteni a leendő országgyűlési többség megszerzését. Jelenleg még csak 2011-et írunk, miközben a legközelebbi megméretés 2014-ben várható. Nincs ember a világon, aki a közbülső három esztendő fejleményeit a világgazdasági válság árnyékában előre tudná jelezni, ezért képtelenség lenne olyan szisztémát felállítani, ami egészen biztosan garantálja a jobboldal újabb győzelmét. A belpolitikai küzdőtéren ritkán alakul ki hosszú ideig érvényes status quo, miközben a földrengésszerű változások egyáltalán nem tartoznak az elképzelhetetlen dolgok közé.
Ha szemléltetni akarjuk, mennyire kiszámíthatatlan a pártok közötti erőviszonyok alakulása, akkor elegendő végiggondolni, hogy a rendszerváltás hajnalán megalkotott választási rendszerben ugyanazon törvény alapján a bal-, illetve a jobboldal is meg tudta szerezni a mandátumok több mint kétharmadát. Az előbbi esetben a kétpárti MSZP–SZDSZ-koalíció, utóbbinál pedig az ennél szorosabb kapcsolatban lévő Fidesz–KDNP-szövetség tudta elérni az alkotmányozó többséget. Figyelemre méltó tény, hogy ennek a kimagasló sikernek a két kovácsa, az 1994-ben győztes MSZP, illetve a 2010-ben befutó Fidesz az első szabad választáson kifejezetten gyengén szerepelt. Sportnyelven szólva egyikük sem került dobogóra, és az akkori főszereplők, az MDF és az SZDSZ árnyékában szinte semmilyen mértékben nem tudták befolyásolni a fejleményeket. Így voltak például kényszerű szemlélői annak az Antall–Tölgyessy-paktumnak, amelyik 1990 tavaszán, nem sokkal az új törvényhozás összehívása után alaposan átírta a Nemzeti Kerekasztal előző évben szentesített megállapodását. Abban a szituációban még úgy tűnt, hogy a szabad és a magyar demokraták fogják majd a belpolitikai erőtér két pólusát alkotni. A helyzet azonban néhány év alatt alaposan megváltozott, aminek eredményeként végül az utódpárti MSZP és az ifjúsági szervezetként rajtoló Fidesz tudott feljutni a negyven százalék fölötti támogatottságot jelentő magaslatokra. A sors érdekes fintora, hogy mindezt egymás ellenfeleiként és egymást váltva érték el, miközben a rendszerváltás időszakának két legfontosabb tényezője, az MDF és az SZDSZ fokozatosan elvesztette támogatóit, majd 2010-ben eltűnt a süllyesztőben.
További paradoxon, hogy amikor 1989 őszén a harmadik köztársaság alapító atyái fékek és ellensúlyok sorát építették be a közjogi rendszerbe, és megalkották a kormányalakítás szempontjából jól működő, ám drága és bonyolult választási struktúrát, az a cél vezérelte őket, hogy semmiképpen ne történhessen meg az állampárti erők restaurációja. Ehhez képest az MSZP már 1994-ben lehengerelt mindenkit, és a szabad demokratákkal karöltve hetvenkét százalékos parlamenti többséget maga mögött tudó kormányt alakított. Ennek a konglomerátumnak a társadalmi beágyazottságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az 1994 és 2010 közötti négy ciklusból hármat a balliberális oldal töltött hatalmon, annyi lehetőséget kapva az ország megerősítésére, ami demokratikus körülmények között még senkinek nem adatott meg. Mindezzel azonban nem tudott megfelelően élni, hiszen a 2010-es megméretés földcsuszamlásszerű változásainak egyik legfőbb okozója éppen az a düh volt, amelyik vele szemben halmozódott fel a magyar társadalomban. Ne feledjük: a tavalyi drasztikus belpolitikai átrendeződés úgy következett be, hogy közben az országgyűlési megméretésekre vonatkozó jogszabályok semmit nem változtak, sőt az egyes pártok vezető politikusi garnitúrájában sem az új arcok domináltak.
Nem érdemes tehát pánikot kelteni a leendő választási rendszerrel kapcsolatban, mert a tervezett új elemek között nem lesz olyan, amelynek mellékhatásaira ne lehetne időben felkészülni, és amelynél ne állna fenn az esély, hogy később bumerángként üssön vissza arra, aki megalkotta. Akárhány ajánlócédulát kell összegyűjteni a jelöltállításhoz, vagy akárhol húzódnak az egyéni választókerületek határai, ha a szavazók többsége változást akar 2014-ben, akkor úgyis le fogja váltani a Fidesz–KDNP-szövetséget a hatalomból. Éppen úgy, ahogyan az eddigi szisztémában sem kapott kegyelmet az a politikai szereplő, amelyik visszaélt a belé helyezett bizalommal. A többségi elvnek az egyéni választókerületeken keresztüli érvényesítése szintén az esetleges kormányváltás megkönnyítését jelentheti. A Fidesz–KDNP kiszorítása a hatalomból persze csak akkor válhatna valósággá, ha a jelenlegi gyenge és koncepció nélküli ellenzék helyett egy olyan cselekvőképes baloldali erő lépne a küzdőtérre, amelyik többek között nem a józan ésszel elképzelhetetlen pártházasságok fabrikálására pazarolná el a szellemi tőkéjét. Egy ilyen tömörülés létrehozását sem ma, sem pedig a ciklus későbbi időszakában nem tiltja meg senki. Sőt az a többmilliós embertömeg, amelyik ellenzéki orientációjú, vagy bizonytalan választópolgárként szemléli a történéseket, kis túlzással epekedve várja, hogy legalább a körvonalai mutatkozzanak már meg egy efféle csoportosulásnak.
E pillanatban azonban semmi jele nincs a hőn áhított új pólus megszerveződésének. Ez viszont végképp nem a jobbközép pártok felelőssége.