Hogyan és miért kerülnek célkeresztbe a falugazdászok éppen a polgári kormányzás idején? Hogy fordulhat elő éppen most az állományfeltöltés helyett leépítés és visszamenőleges illetménycsökkentés? Hogyan eshet meg az, hogy mindez úgy megy végbe, hogy az ilyen és ehhez hasonló, életbe vágó döntéseket hozó illetékes vezetők nem hajlandók szóba állni az érintettekkel? Ezeknek a megoldásoknak semmi közük a kereszténydemokráciához, mert nem keresztények és nem demokratikusak. Ilyeneket csak paragrafusokba szerelmesedett, az emberektől távol élő jogászlények tesznek.
Eddig csak a falugazdászokról, a Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal további munkatársairól (állatorvosokról, növényvédő szakemberekről) esett szó. Ám van ennek az alattomosan csordogáló folyamatnak egy népesebb és fontosabb vesztese: a gazdálkodó társadalom, amelynek a bőrére megy ez a játék vagy inkább polgárháború. Feltűnően nagy a csönd az őstermelői státus és igazolvány jövője körül. Vajon mi rotyog a boszorkánykonyhában, amelyhez az energia esetleg Brüsszelből érkezik: sokszor megüzenték, hogy ez az őstermelői állapot EU-idegen, lehet, hogy most megküldték a selyemzsinórt? Áldozzuk be őket, hisz az adóhivatal is rühelli a rájuk szabott különszabályokat? Való igaz, az 1997-es kezdet óta már nemcsak a gyermek-, de kamaszkori betegségekre is fény derült, ám ezek orvosolhatók. S a jobbításhoz mind e sorok írója, mint a többi régi falugazdász sokat hozzátehetne. Már amennyiben a jobbítás, s nem a radikális felszámolás a cél. Ezt is meg lehetne, meg kellene mondani. Bátorság és őszinteség szükségeltetik hozzá. És egy kis jóindulat, az ember emberszámba vétele.
Tele vagyunk jobbítani, újrakezdeni akarással. Előbb a privatizációnak nevezett nyílt színi rablás révén vált a virágzó ágazat karcsúvá, majd az ország gyarmattá. Ha közhely is, újra és újra le kell szögezni: aki csak nyersanyagot termel, mert a feldolgozást kivették a kezéből (majd a kereskedelem nagy részét is), az bizony gyarmatárut termel, szépítgessük akárhogyan. A hozzáadott érték és az árrés tovaszállt, az már másutt keletkezik. És ezt eltűrtük, végignéztük birkamód. Már ha nem segítettünk benne. S ha már a birka szóba került: ugyanezen idő alatt eltűnt a hajdan virágzó magyar állattenyésztés és állattartás nagyobb része is, amely addig a feldolgozás első lépcsőjét jelentette („bőrben értékesítés”). Maradt a mértékeinkhez viszonyítva hatalmas területű és európai mércével kiváló minőségű termőföld, amely így a már említett gyarmatárut szolgálja. Fogy a gyümölcs- és szőlőültetvény, ezzel együtt az azokból feldolgozható termékek is.
Amikor pedig mindezt megélve a legnagyobb szükség lenne minden hadra fogható erőre, akkor mi leépítünk, szóba sem állunk egymással, s egyre kevésbé látszik az alagút vége. Halkan kérdezem: hogyan lesz ebből egymillió új munkahely, hiszen a legfrissebb hírek szerint a polgármesteri hivatalok irányából is szélnek eresztenek egy újabb tömeget?
Ha valaki ezután azt gondolná, hogy a fentiek egy balos, amolyan Török Zsolt-os kirohanás édestestvérei, az nagyon téved. E sorok írója kezdettől, 1994. március elsejétől falugazdász, majd gazdajegyző volt, akit először 2006-ban küldtek nyugdíjba, majd miután a szükség és a lehetőség úgy hozta, 2009-től két esztendeig két teljes körzetet szolgált ismét falugazdászként, akit aztán 2011 tavaszán, a területalapú támogatás (a legfontosabb teendője) elején köszönet és indoklás nélkül újra felmentettek. Aki a családjában szívta magába a keresztény-nemzeti eszméket, s ezeket akkor is nyíltan vállalta, amikor az nagyon nehéz és hátrányos volt. Akinek tapasztalatai vannak és mondanivalója lenne a fenti kérdésekben. Aki, ha száz évig él is, négykézláb is elmegy szavazni, és oda teszi az ikszet, ahová addig is. Éppen ez kérdezteti velem: szabad ezzel visszaélni?
Szita András
mezőgazdasági szaktanácsadó
origo.hu
Bohár Dániel: Idegállapotban darálja a zagyvaságot Magyar Péter
