(hova tűnt a fasírt )

Én nem tudom, rajtam kívül sokan emlékeznek-e még arra, hogy egykoron, a szocializmus idején a vasúti restikben szinte fillérekért lehetett kapni egészséges, barna színű fasírozottat, ami homályos üvegburák alatt várt az utasra. Rémes belegondolni, mi minden lehetett abban az országos recept alapján készült fasírozottban, amelyhez felszeletelt, kissé szikkadt kenyér járt, s az igényesebbek mustárt is kaptak hozzá. A MÁV specialitása volt ez, a mellékvonalak állomásain is biztos tájékozódási pontot jelentett az üvegbura, amely alatt ki tudja, mióta várakozott az ismeretlen összetételű, de érett, magyaros zamatú vagdalt hús.
Más különlegessége is volt a Magyar Államvasutaknak, például az az ital, amit frappánsan Utas üdítőnek neveztek, és langymelegen szolgálták fel. Még a legizgágább ember is elbágyadt tőle. Ne is beszéljünk a Bambiról, erről a csodaitalról, amelynek íze messze túlszárnyalta a spanyol narancs zamatát. Szénsavas pezsgésében maga volt a tömény aroma. Ha jól emlékszem, mértékadó híresztelések szerint kőszénkátrányból készült, aki megalkotta, nagyobb vegyész lehetett, mint maga Alfred Nobel. Egyetlenegyszer, a Szovjetunióban, közelebbről: az eljövendő téli olimpia színhelyén, Szocsiban ittam hasonló színvonalú szénsavas italt, Tarhun névre hallgatott, a színe méregzöld volt, íze a korabeli mentolos rágógumikéra emlékeztetett. De nyomába sem ért a Bambinak.
Nevezhetjük-e ezt az időt a magyar vasút fénykorának? Bizony, akkortájt nem száguldoztak még az országutakon százezerszám az autók, ha az ember valahova menni akart, vonatra ült. Zalaegerszegre például már akkor négy óra alatt el lehetett jutni, Ukkon vagy Bobán történő átszállással, kellemes időt töltve a csatlakozásra várva a nyitott peronon. Mit mondjak? Úgy emlékszem, a sínek akkoriban nem görbültek el a nyári hőségben, a váltók nem fagytak be a téli hidegben, a villanydrótok nem roskadtak össze a hó alatt. Ezektől függetlenül, mármint a görbüléstől, a Bambitól és a fasírozottól, a magyar vasút őrzi hagyományait. Van egy fogadásom: az ország bármelyik pontján várakozzanak egy személyszállító szerelvényre, amely a menetrend szerint pontban ekkor és ekkor érkezik, illetve indul; fogadjunk, hogy percre pontosan azzal a szerelvénnyel – mondjuk háromszor egymásután – még véletlenül sem találkoznak. Lehet, hogy befut az ellenvonat, vagy jön egy kézihajtány, esetleg egy soron kívüli BZMOT, de az, amelyik a menetrendben szerepel (ha nem is mindig, de), általában nem a menetrendben feltüntetett időpontban érkezik. Lehet, hogy öt percet siet vagy késik, lehet, hogy másfél órát, de pontosan akkor, ahogy írva van, ritkábban jön, mint a fehér holló. Pedig ennek a szóösszetételnek, hogy menetrend, éppenséggel a legfontosabb eleme a rend.
A közlekedés sebessége más lapra tartozik. Ahol időnként görbülnek a sínek, ott nem lehet száguldozni. Valószínűnek látszik azonban, hogy Ukkon és Bobán keresztül Zalaegerszegre most már sikerül négy órán belül leérni. (A menetrend szerinti idő: 3 óra 46 perc.) Ez a rendszerváltás egyik jelentős vívmánya, meg az, hogy sztrájkolni is lehet, ha a szokásos késés nem elég.
A Bambira visszatérve: valószínűleg akadna vállalkozó, aki kóla, Fanta, Red Bull ide vagy oda, szívesen gyártaná eme csodálatos narancsízű italt. Bár narancsunk nincs, kátrányunk talán akad. Ki tudja? Az a baj, hogy a Bambi receptjét szigorúbb titok övezi, mint a Coca-Coláét. A fent említett zseniális vegyész talán a sírba vitte. Sőt félő, hogy a restifasírozott titka is a sírba szállt. Mitől állt el például hűtés nélkül több hétig? Mit raktak bele? Bevallom, én sohasem mertem megkóstolni, bár maga a látvány ínycsiklandó volt, s akkor még nem is sejtettük, miféle alattomos baktériumtörzsek léteznek. Így aztán, hogy milyen lehetett az íze és illata, én nem tudom…