Julia Fischer két élete

Mozart korában a szerteágazó hangszeres jártasság még olyasféle követelménye volt a zeneszerzőnek, mint ma a nyelvtudás, miközben a széles nyilvánosság tudja, milyen nehéz is akár egyetlen nyelvet választékosan elsajátítani. Ma már ritkák az ilyen zenei attrakciók, s ha vannak is, a valódi zenei praxistól távoliak. Mondjuk Itzak Perlmann, a legnagyobb hegedűsök egyike mellőzött basszusán felénekli a Tosca pár soros Angelotti-szerepét, Zubin Mehta baráti ötletére. Esetleg egy német tenor valódi fuvolán játssza az A-dúr Tamino-ária betétjeit, miközben kapkodva énekel az egymásba érő frázisok miatt.
Kedves csínyek ezek, viszont Julia Fischer komolyan gondolja. Németország legfiatalabb (23 éves) professzora volt 2006-ban – ma is a frankfurti Zeneakadémián oktat hegedűt. Négyéves kora óta zongorázik is, és bár napjainkban perverziónak tetsző vágy, hogy ugyanazon koncerten két különböző hangszeren játszhassa valamely versenymű szólóját, 2008. január elsején, a Frankfurt újévi estéjén beteljesült. Nem állítom, hogy Camille Saint-Saëns 3. (h-moll) hegedűversenye a koncert-ouvre sztárdarabja volna, de a férfias attitűddel hozzáfogó lánynak, lám, kimondottan jól áll. A lassú tételben nőiessége domborodik ki, hogy aztán a finálé megint frappáns, a férfi versenytársakéhoz mérhető fizikumú legyen. Fischer kisasszony hegedűhangja nemes karakterű. Talán csak azt nem tudja még – de az ember legyen óvatos nem akusztikai tapasztalások túlmagyarázásával –, amit a korosabb kollégák: a mély, felhangokkal gazdagabban szorzott gesztenyeszínt, amelyet az idő érlel. Az idő, amellyel zenei értelemben viszont példamutatóan bánik: van türelme kitölteni-kivárni, míg a hallgató felfogása utoléri a játékosét. Taps, sőt ováció. Utána pedig a Junge Deutsche Philharmonie kottapultjai közé lifteznek egy koncertzongorát.
Hamarosan feltűnik újra Fischer kisasszony, és bár másik fekete ruhában, de ugyanolyan intenzitással áll/ül Edvard Grieg nevezetes versenyművéhez. Lírai darab, mint megannyi más, akár épp e cím alatt is komponált zongoraopusz a norvég mester életművében. Ha nem akarunk elfogultak lenni, megállapítjuk, hogy Julia Fischer kevesebb egyéni színnel, több technikai egyenetlenséggel játssza a zongoraversenyt, pedig csak arról lehet szó, hogy a hegedűslány hibáit keressük, amikor a pianisták területére óvatlankodik. Miközben egy vakteszt nemzetközi szinten jó közepes előadást jelezne, amely becsületére válna ab ovo zongoristáknak is. A záró a-moll tus után pedig felrobban a terem!
Ha behunyom a szemem, szinte hallom a lemezt, amelyen összekopírozzák majd a Kreutzer-szonátát: a hegedűnél és a zongoránál egyaránt Julia Fischer. De elmúlik a zsenikor, nagy a tolongás a pódiumokon. Ahogy a Bostonban élő magyar tehetség, Karosi Bálint odahagyta már az időt, amikor egyszerre nyert klarinét- és orgonaversenyeket, Fischer kisasszonynak is választania kell: nyilván csak hegedülni fog a zongorás kiruccanás után. Addig is: becsüljük meg a pillanatot, amely megmutatja, miféle szárnyaló létezésről álmodnak a muzsikusok.
(Saint-Saëns & Grieg: Versenyművek – Decca DVD, 2011.)