Kilógók

Ha egészségügyi intézményben van dolgom, mindig tapasztalok valami bosszantót, felháborítót, megdöbbentőt. Hol vérrel teli kémcsövekkel kell egyensúlyoznom a központi laborba, mert elromlott a csőposta; hol hallgathatom a betegirányító hisztérikus káromkodását, hogy kib…a a számítógépét az ablakon, mert egész nap csak sz…kodik; és az is megesett, hogy a vérvételnél „majd én is szülök” sziszegéssel erőteljes férfiak furakodtak nagy pocakú kismamák elé – de mégsem írhatok mindegyikből glosszát…
A minap azonban az egyik SZTK-ban megrendítő élményben volt részem. Megrendítőben. Szemészeti kivizsgálásra várakoztam; a folyosó másik oldalán az urológiai és az ideggyógyászati szakrendelés üzemelt. Az ingerszegény környezet egykedvűségét sokáig nem zavarta senki és semmi. Egyszer csak a folyosóajtó kilincse után kaparó férfira lettem figyelmes: a középkorú, jól öltözött ember nyögve-sóhajtozva, fájdalomtól eltorzult, verejtékező, mégis fegyelmezett arccal, kétrét görnyedve próbált bejutni a várótérbe, majd hasonló testtartásban lerogyott egy pad mellé. Sem felegyenesedni, sem leülni nem tudott – csak az ajtókra pislogott esdekelve. A betegek – voltunk vagy húszan: életerős fiatalok, középkorú házaspárok, idős urak és asszonyok – mintha nem láttak, nem hallottak volna: mindenki ült tovább, ki rezzenéstelen arckifejezéssel, ki némi „ez is előttem fog bemenni” aggodalommal, ki szinte kényelmetlenül érezve magát a szituációban. Még csak a kíváncsiság apró jeleit sem véltem felfedezni, és nem is biztatták egymást riadt tekintettel: én nem, de talán te…
Odaléptem a szerencsétlenhez, segíthetek-e, bekopogjak-e az orvoshoz. „Idegbecsípődés? Az fáj ilyen rettenetesen?” – érdeklődtem. „Nem, elzáródott a vizeletem” – nyögte, s hálásan, udvariasan köszönte, de azt mondták neki a portán, feltelefonálnak, hogy rögtön hívják be. Ebben a pillanatban kitárult az ideggyógyászat ajtaja: „Ide vár?” – kérdezte a kínjában már fél térdre ereszkedett férfitól az asszisztensnő, s mikor megkapta a nemleges választ, „akkor jó”-val le is zárta az ügyet. Újra fölpattantam, s határozottam bekopogtam az urológiára. Semmi. Mentem a másik ajtóhoz. Végre kijött egy fehér köpenyes. Tájékoztattam, hogy egy betegnek embertelen fájdalmai vannak, a recepcióról állítólag felszóltak, hogy azonnali ellátást igényel. „Jó, jó, de épp van bent valaki, nem tudom az ölébe ültetni” – köpte felém az egészségügyi dolgozó, és beviharzott. Néhány másodperc múlva kinyílt a közelebbi ajtó: „Na, jöjjön!” Helyesebb lett volna a másszon kifejezést használni, a férfi ugyanis nem tudott járni. Valahogy elvonszolta magát a rendelőig, miközben az asszisztensnő egyetlen lépést sem tett felé.
Morgolódni kezdtem betegtársaimnak, hátha kicsikarok tőlük szemernyi egyetértést vagy együttérzést: „Az is előfordult már nemegyszer, hogy valaki a kórházfolyosón halt meg, mert átléptek rajta…” Csak egy idős asszony szólalt meg, aki nemrég érkezett: „Azért ő is hibás – fejtegette –: kérhetett volna segítséget. Aki ilyen állapotban van, miért nem hívja ki az ügyeletet?” „Nem ismerjük a körülményeket – próbáltam más szempontot megvilágítani –, a lényeg az, hogy valahogy eljutott a szakrendelésre, ahol viszont hagyták szenvedni.” „Különben is – folytatta a molett hölgy –: már a betegirányítónál végigállta a sort. Miért nem kéredzkedett előre, ha annyira rosszul volt?”
Bennem más kérdés motoszkált: abban a tucatnyi emberben, aki előtte toporgott, no meg az ablaknál intézkedő egészségügyi személyben nem merült fel, hogy előre kellene engedni/hívni szenvedő társukat? Sem a fejükben, sem a szívükben!? De értelmetlennek éreztem kimondani, mert valójában mi lógtunk ki a sorból: a túlbuzgó meg az élhetetlen földön fetrengő.