Tisztelt Szerkesztőség!

Csörgő Imre (Budapest): Olyan a mi országunk, mint a naiv ember, aki rábízta a tehenét a tolvajra, aki azt ígérte neki, hogy nála kétszer annyi tejet fog adni, és azt mindet oda fogja adni a gazdának. Aztán a tolvaj elvitte a tehenet, a gazda pedig sohasem látta többé. Erre a pórul járt gazda már nem bízik még a segítőkész barátjában sem, aki pedig segíteni próbálna rajta. Ma az emberek követelik, hogy a kormány vegye vissza a magyar néptől ellopott javakat. Szép is lenne, csak az a baj, hogy Magyarország nem egy nagyhatalom, amely csak úgy odaszól például Ciprusnak, hogy utalja át X. Y. pénzét Magyarországnak, mert ha nem, mi megyünk érte. Most, hogy titkosították Szilvásy ügyét, teljes a káosz. Vannak, akiknek még az unokái sem fogják megtudni, mi történt. Nekem ugyan van elképzelésem, kik akarták eladni az országot, de ezt csak gyanítom. Amennyiben igazam lenne, nem csodálkozom, amiért ilyen hosszú időre titkosították az ügyet. Valójában én sem rúgnék fenéken egy oroszlánt. Most a kormány harcol értünk, a katonai ügyészség fellebbez a bíróságon Szilvásy volt titokminiszter szabadon bocsátása ellen, a háttérben meg ki tudja, milyen erők vannak. Egyszer már meg kellene bízni ebben a kormányban. Egy emberként kiállni a felelősségre vonás mellett. Nem mondanám ezeket, ha az Orbán-kormány ez idáig nem bizonyított volna.

Soós Julianna (Budapest): Nem szokásom mások jövedelmi viszonyain rágódni, de az azért megdöbbentett, hogy Simor András, aki a nemzeti bank székéhez foggal-körömmel ragaszkodik, 1,8 millió forintos fizetést tud kigazdálkodni egy reklámszakembernek. A hírekből úgy tudom, a bank eredményességének mutatószámai egyáltalán nem arról tanúskodnak, hogy pótolhatatlanul zseniális szakembert vesztenénk el Simorral, de az erkölcs no meg a józan megfontolás is azt diktálná, hogy a bankelnök ne szórja ilyen látványosan a pénzt. Hozzáteszem: a mi pénzünket. Szabó Anna a Magyar Nemzet július 7-i számában föltette a kérdést: ki az úr a nemzeti bankban? Nos, azt hiszem, amint a tegnapi cikke is ezt bizonyítja: a pénzintézetben leginkább a pazarlás az úr. Az ember, pláne kívülállóként, tényleg nem tudja eldönteni, hogy Braun Róbertnek azért kell ilyen sokat fizetni, mert nélkülözhetetlen, vagy pedig azért, mert Gyurcsány egyik „spin doctora” volt, ahogy az angolok nevezik a politikusok PR-tanácsadóit. Nekem ilyenkor mindig eszembe jutnak azok, akiknek valóban sokat köszönhetünk: a nagyszerű tanárok, az életeket mentő szívsebészek, a mentők és mindazok, akik rosszul fizetett idealistákként teszik a dolgukat. Simor nem egy vállalkozás, hanem a Magyar Nemzeti Bank élén áll, tehát nem a jól menő üzlet profitjából ilyen nagylelkű, hanem az adófizetők pénzét használja. Legjobb tudomásom szerint államtitkárok nem keresnek ennyit. Meddig leszünk az az ország, ahol mindent lehet?