A két Alberto

Megmondjam, mi az a két dolog, ami a legjobban tetszik nálatok, kérdezte egyszer régen másik Alberto, a festőnövendék, aki akkoriban érkezett Rio de Janeiróból ösztöndíjjal Magyarországra.
Mondd meg, kérlek, válaszoltam neki, mire ő a pohara fölött egy bodzabokorra mutatott.
Látod azt az aranyos kismadarat a bokron?
Veréb.
Csodálatos pici madár. Olyan egzotikus. Az az egyik.
Mi a másik, Alberto, kérdeztem gyanakodva.
Felemelte, poharát az enyémhez koccantotta.
Ez, mondta.
A fröccs?
Nem szólt, csak bólintott.
Másik Alberto Brazíliából érkezett, hogy a dinnyeérlelő nyári hőségben fröccsözzön velem, egyik Albertót viszont apámtól örököltem, és nem a fröccsöt, hanem a tojáslikőrt, a tigrismogyoró-likőrt meg a hasonló édes pancsokat szerette. Törpe volt, állítólag már akkor is vén, mint az országút, amikor apám megismerte. Gyerekkorában légtornásznak szánták, mígnem egyszer a fűrészporral felszórt manézsban dolgozó bengáli tigris sárga szemébe tekintve olyan sosem múló tériszonya támadt, amely lehetetlenné tette, hogy abból éljen, amihez már majdnem értett. Ott kellett hagynia a kupolát, a trapézt, a kötelek szédítő világát. Megpróbálkozott a bohóckodással, de nem szerette, ha nevettek rajta, azt meg még kevésbé, ha nem, így hát hamarosan a muzsikánál kötött ki. Egy törpe mi mást választhatott volna, mint a létező legnagyobb hangszert: a templomi orgonát? Fent a karzaton, magasan az emberek feje fölött, háta mögött a sípok erdejével, melyből mennyei hangok ömlenek.
Nekem valónak tűnt, mesélte vigyorogva.
Több évet beleölt, pedig a kántorképzőben nyomban megmondták neki, hogy botfüle van.
Mit tudnak maguk arról, felelte a bizottság elnökének, hogy mennyi akarás és szorgalom szorul egy emberbe, akit 137 centiméteres testmagassággal, ám normális emberi vágyakkal áldott meg az isten?
Felvették, de idővel maga is belátta, jobban teszi, ha olyan dolgok felé fordul, amelyek tanulhatók. A könyvek mindig érdekelték.
A könyv a halhatatlanság, mondta. Száz év múlva, ezer év múlva kinyitja valaki a könyvedet, olvasni kezd, a jelek szavakká, mondatokká állnak össze. Hangsúlyuk lesz. Indulataik. Egyszer csak feltámad, ott van a száz évvel korábbi düh, az ezeréves melankólia, kétség és öröm. A halott szerző megelevenedik. Beszél hozzád, társalog veled. Ezt nem tudja semmilyen film. Nem tudja a szobor sem. Erre csak az írás képes. És a zene.
Előbb kitanulta a könyvszakma minden csínját-bínját. Beiratkozott az egyetemre is, de aztán gyorsan otthagyta: azt mondta, azt tanítják, ami nem lényeges. Elszegődött vigécnek, volt antikváriumi eladó, bújta a könyvtárakat, készített merített papírt, szedett nyomdában ólombetűket, végül kitanulta a számítógépet is. És mindvégig nyelveket tanult. Amikor rájött, hogy úgy ragadnak meg agyában az idegen szavak és nyelvtani fordulatok, hogy oda sem kell figyelnie, megbékélt az istennel és a törpeségével is. Élt az adománnyal. Az élő és holt európai nyelvek mellett megtanult arámiul, arabul, ujgur nyelven és törökül, értett több kínai nyelvjárást és olvasott szankszritül, de mohó agya beszippantotta számos andoki és amazonasi indián törzs és kihalófélben lévő afrikai néger népcsoport szókészletét is. A tudomány végül mégis idegen maradt a számára. A cirkuszos múlt lett volna az oka? Apja légtornász volt, anyja feltűnő szépség, igazi kényes Artemisz – Corinne, a gyönyörű műlovarnő! –, aki, szokványos, ósdi emberi történet, Riminiben olajra lépett, és még csak nem is egy talján tenoristával, hanem egy bicegő amerikai presbiteriánus lelkésszel. Amikor egyik Albertót megismertem, hetven körül járt, és olykor rá kellett szólni, mert váratlanul olyan nyelveken kezdett beszélni, melyeket rajta kívül a társaságban egyetlen lélek sem értett. Egyszer megkérdeztem tőle, hány nyelvet tud.
Neked megmondom, vigyorodott el, mert már az apádat is szerettem. Egyet. Mindössze egy nyelven beszélek. Az emberén.
Sokan feltették neki ugyanezt a kérdést, és egyszer sem hallottam tőle ugyanazt a választ.
Nem tudom, felelte egy újságírónak, aki azt firtatta, igaz-e, hogy ötven nyelven olvas vagy beszél. Nem tudom, mondta, folyamatosan tanulok, de azt hiszem, közben más nyelvek meg kihalnak bennem.
Volt, hogy lerázta a tolakodókat.
Hagyjon békén! Tudja maga, egy beduinnak hány szava van a homokra? Az eszkimóknak a hóra? Hát ki az, aki elmondhatja, hogy csak egy nyelvet is tud? Én nem tudom még az anyanyelvemet sem. Gondoljon a fűre! Nekem minden fű. Magának is. A parkban, a sztyeppén, a szavannán, az árokparton, az erdei tisztáson. De kétszáz évvel ezelőtt egy írni és olvasni nem tudó pásztornak színe, hossza, kora, legelhetősége, növényi összetétele alapján több mint ötszáz szava volt a fűre. Hol vagyok én ahhoz a pásztorhoz képest?
Ahogy a riporter elment, feltámadt a mesélőkedve, és élvezettel beszélt arról, hogy a hetven kecsua nyelvjárás egyikében külön szó létezik ugyanarra a kődarabra hajnali és alkonyi fényben, meg hogy az Amazonas egyre szűkülő mélyén élő yanomami indiánoknak és egy dél-kínai népcsoportnak egyszavas kifejezése létezik arra, amit mi csak úgy tudunk körülírni, hogy „a faleveleken eső után visszatükröződő napsugár”.
Tudod te, kérdezte tőlem nem sokkal a halála előtt, hogy a székelyeknek valaha szavuk volt a puskalövésre, melyet a halotti könyörgés befejeztével küldtek a lélek után az égbe?
Akarod tudni, mi a harmadik legjobb dolog nálatok, kérdezte másik Alberto.
Igen, válaszoltam, jó volna tudni, mi nálunk a harmadik legjobb dolog.
Az a bokor, mondta a bodzát bámulva. Soha nem láttam ilyen szép fehér virágos bokrot.