A vadon szavai

Nem tudom, hogy a megsárgult lapok és a könyvből áradó penészes szag miatt-e, de amikor tinédzserkoromban, a családi könyvtárat böngészve először kezembe került a Walden egy régi-régi amerikai kiadása, egyszerre éreztem csodálatot és rettegést.
A szövegből még szótárral sem értettem túl sokat, de abból, amit elolvastam belőle, annyit igen, hogy itt van egy ember, aki barátja birtokán huszonnyolc dollárból és tizenkét centből fabodegát épített magának, hogy eztán ott töltse napjait. Tetszett, hogy ami keveset költ, azt akkurátusan feljegyzi a könyv lapjain, és mindezt nem garasoskodásból teszi, hanem hogy bizonyítsa, hogyan lehet a majdnem semmiből is megélni. („Könyvelésünk férjen el hüvelykujjunk körmén” – írta az egyszerűséget dicsőítve.) Útmutatása arról szólt, hogyan lehet nem függni másoktól, olcsón megszabadulni a civilizáció nyavalyáitól.
Ugyanakkor félelemmel töltött el az a magány, amelyet a szent küldetés naplójából kiérezni véltem.
Később megtanulhattam azt is, hogy az amerikai individualizmus, a magáért felelősséget vállaló (és saját sikerét kovácsoló) ember mementója ez a könyv.
Ami – ahogy megint később ez előttem is nyilvánvalóvá vált – félreértés.
Henry David Thoreau korántsem élt remete módjára kunyhójában. 1845-ben kezdett nagy kísérlete során naponta begyalogolt a hírekért a közeli Concord városába, és szerény körülményei közepette is rendszeresen fogadott vendégeket: egészen biztosan többet, mint manapság egyik-másik városlakó.
Igaz, nem volt kibékülve a haladás gondolatával, az ember állandó lázas tevékenykedése taszította. Mindennek a technikai fejlődés nagy XIX. századi jelképe, a vasút elleni kirohanásával is nyomatékot adott: bosszantotta a kunyhójáig elhallatszó vonatfütty, a sínek alatti talpfákat pedig megannyi ír vagy jenki vasútépítő munkásként láttatta, akiknek hátán életüket megnyomorítva robog a vonat.
Ez mégsem a gépromboló dühe, mert nem a gép a lényeg itt. Hanem az élet szeretete. Thoreau nem érti az anyagi gyarapodást előtérbe helyező sikergyárosokat, az amerikai álom bajnokait lenézi, de legalábbis nem tudja felfogni, miért választják az emberek az anyagi javakat, a kacatok felhalmozását az élet helyett. Nem érti az angolt, aki Indiába megy szerencsét próbálni, hogy vagyont gyűjtsön, hogy visszatérve Angliába költő lehessen. „Miért nem azzal kezdte, hogy beköltözött egy padlásszobába?” – kérdezi csodálkozva.
A Walden leghíresebb soraiban is ez az élet szeretete melletti tanúságtétel a hangsúlyos: „Mélyen akartam merülni az életbe, kiszívni csontja velejét, olyan erőteljesen, spártai módra akartam élni, hogy megfutamodásra kényszerítsem mindazt, ami nem élet…”
Ha úgy tetszik, Thoreau nem a protestáns etikán alapuló amerikai fősodor remetefilozófusa, hanem az ellenkultúra első apostola. És az első amerikai természetvédő is, akinek mellesleg a polgári engedetlenség alapvetéseit is köszönhetjük. Rock and roll ez a javából.

Ted Kaczynski 1971-ben költözött a montanai Lincoln mellé, elhagyatott erdős területre, villany és vezetékes víz nélküli favityillójába, amely méretre közel azonos volt a Thoreau által lakotthoz. Célja már kevésbé költői: a csodagyerekként kezelt, tizenhat éves korában már a Harvardon tanuló, később matematikus diplomát szerző Kaczynski a modern társadalomtól megundorodva, az önfenntartást célul kitűzve dönt az elvonulás mellett. Nyugalmát nem is zavarja sok minden, mígnem egy napon a házát övező erdőben munkások jelennek meg, a területet „fejleszteni” kezdik, közelében utat építenek.
Ted Kaczynski nem áll meg észlelései rögzítésénél, és Thoreauval ellentétben aligha érez együtt az utat építő munkásokkal. Először a munkálatok szabotálását tűzi ki célul, de hamar meg kell állapítania, hogy ekképpen nem tudja megakadályozni élettere elpusztítását. A mániákus elmék következetességével vezeti végig, hogy a probléma megszüntetéséhez azt a társadalmat kell romba döntenie, amelyik a láncfűrészes embereket a vadonba küldte.
„Azt hiszem, nem azt kell tennünk, hogy megpróbáljuk meggyőzni az emberek többségét arról, nekünk van igazunk, hanem inkább meg kell próbálnunk addig növelni a feszültséget a társadalomban, amíg az elkezd szétesni. Olyan helyzetet teremteni, amelyben az emberek annyira kellemetlenül érzik magukat, hogy maguk kezdenek lázadni. A kérdés így az, miképpen növeljük ezt a feszültséget.”
Kaczynski válasza a terror volt. 1978-tól 1995-ig tizenhat levélbombát küldött: az akcióknak három halálos áldozatuk és huszonhárom sérültjük volt. Hogy nem több, az csak a vakszerencsének köszönhető: az egyik ilyen levélbomba az American Airlines Boeing 727-es járatán kötött ki, és a gép csak azért nem robbant fel a levegőben, mert a pokolgép gyújtószerkezete csődöt mondott.
A célpontjai alapján később Unabombernek (university and airline bomber) elnevezett terrorista 1995-ben ötvenoldalas kiáltványt küldött szét postán, és azt ígérte, nem ad fel több levélbombát, ha a sajtó szóról szóra lehozza Az ipari társadalom és jövője című írását. Az FBI igazgatója és az igazságügyi miniszter azt tanácsolta a sajtónak: engedjenek a zsarolásnak, és jelentessék meg a dolgozatot. A The New York Times és a The Washington Post ezért 1995 szeptemberében, egy napon, kinyomtatta a kiáltványt. Az írás mondanivalójának lényege: az ipari forradalom végzetes útra taszította az emberiséget. A technika fejlődése az embert elszakította attól a környezetétől, amelyben egykoron kifejlődött, és amelynek körülményei között képes a kiegyensúlyozott létezésre. Kaczynski szerint ezért az emberek többsége boldogtalanságra ítéltetett, és létezését különféle pótlékok (gyógyszerek vagy a szórakoztatóipar termékei) teszik elviselhetővé: azt jósolja, hogy a következő évszázadban eldől, a rohamos technikai fejlődés során az egyén teljesen elveszíti-e szabadságát, vagy a rendszer összeomlik. (A baloldalt elsősorban azért támadja, mert úgy látja, gondolkodói elsősorban az általa abnormálisnak tartott körülményeknek és szabályrendszereknek való megfelelés irányába tolják a társadalmat.)
Igaz, például Aldous Huxley mindezt élvezetesebben megírta már. És tudomásom szerint nem kellett senkit sem megölnie, hogy gondolatait kinyomtassák.
Thoreau a Walden zárszavában írja: „Az erdőt épp olyan alapos ok miatt hagytam ott, mint amiért odamentem. Talán úgy tűnt fel nekem, hogy több élni való életem is van, és hogy nincs már több vesztegetni való időm arra az egyre.”
Kaczynskinak, úgy látszik, csak az az egy volt. Túlságosan szerette a fákat, a hegyoldalt, hogy elhagyja a fakunyhót. Minden bizonnyal szívén viselte az emberiség sorsát. Csak éppen az életet nem szerette eléggé.
Egy dolgot viszont mindenképpen a javára kell írni: gondolatainak többségétől igyekezett megkímélni a nagyközönséget. Esszéje terjedelmes, mégis összeszedett írásmű. Amikor 1996-ban az FBI-nak végre sikerül azonosítani az Unabombert és letartóztatni Kaczynskit, kunyhójában több mint negyvenezer oldalnyi naplófeljegyzést találnak.

A norvég Anders Behring Breivik nem volt ennyire megértő olvasóival. Ezerötszáz oldalas kiáltványát az interneten tette közzé, órákkal azelőtt, hogy írását terrortámadással, tömeggyilkossággal ajánlotta a világ figyelmébe.
Aki veszi a fáradságot, és belenéz a 2083: Európai Függetlenségi Nyilatkozat című PDF-fájlba, az láthatja, hogy kevésbé egységessé szerkesztett írásműről van szó. Inkább olyasmiről, mintha Kaczynski egyetlen könyvbe ömlesztette volna naplófeljegyzéseit. Van benne ideológiai okfejtés, a baloldal és a „kulturális marxizmus” kritikája, megtalálhatjuk a feljegyzések között, miként ábrándult ki Breivik a politizálásból, és lett forradalmár, a földalatti mozgalomban vállalt szerepének történetét, valamint a hidegvérrel véghezvitt mészárlás terveit, előkészületeit és még sok minden mást. Alighanem tényleg nem volna valami izgalmas olvasmány, ha az ember nem tudatosítaná magában, hogy példátlan részletességgel tárja fel egy pszichopata gondolatait.
A kor embere – így én is – ezt amúgy is izgalmas időtöltésnek érzi (nem tudnám megmondani, hány alkalommal láttam mottóként feltüntetve amerikai thrillerek előtt a következő, egyre elcsépeltebb Nietzsche-idézetet: „Aki szörnyekkel küzd, vigyázzon, nehogy belőle is szörny váljék. S ha hosszan tekintsz egy örvénybe, az örvény visszatekint rád.”)
Végigolvasni ezt a breivikáriumot így is hiábavaló és értelmetlen vállalkozás lenne. Talán annyit érdemes itt megjegyezni, hogy Breivik több helyütt is hangsúlyozza: kifejezetten üdvös, ha terveinek megvalósítása során nem a remete létmódot választja, és mindeközben élvezi az életet. (Ezt dokumentálja is, mulatozásairól számot adva kiáltványában.) Amikor pedig egy évre elvonul a világtól, azt meglehetősen profán okból teszi. Azért, hogy kedvenc számítógépes játékában naphosszat püfölhesse a szörnyeket.
A dolgozat intellektuális értékét némileg gyengíti az is, hogy norvég bloggerek hamar kiderítették: Breivik forrásmegjelölés nélkül egész bekezdéseket emelt át Kaczynski kiáltványából, csak helyenként változtatott meg bizonyos szavakat, szófordulatokat.

Néhány nappal azelőtt, hogy Oslóban bomba robbant, és Utoya szigetén hatvannyolcan estek áldozatul a tömegmészárlásnak, egy washingtoni bűnügyi múzeum Unabomber-tárlatot nyitott, ahol bemutatják, hogyan élt és milyen szerszámokat használt bombái elkészítéséhez Ted Kaczynski. Keddi hír, hogy a jelenleg életfogytig tartó szabadságvesztését töltő amerikai terrorista montanai birtoka – immár harmadszor – gazdát cserélt. Az ingatlanügynök szerint a földdarabra óriási volt az érdeklődés. „A föld összes barma engem hívott” – jegyezte meg az ingatlanügynök a helyi televíziónak nyilatkozva.
Ez is hátborzongató.
Vajon Henry David Thoreau fakunyhója van-e olyan híres manapság, mint Ted Kaczynskié? A választ nem tudom, de Thoreaunak igaza van: „A rossz, mit ember tesz, túléli őt.”