Dél-Tirolról, a hajdan osztrák– magyar, ma olasz tájegységről akkor sem tudnánk eleget írni, ha kváderkőről kváderkőre, tengerszemről tengerszemre végigelemeznénk, miféle szellemi és fizikai gyönyörök várnak arra az utazóra, aki beveszi magát a középkori erődítmények és jeges csúcsok birodalmába. Ez a táj a történelem átélésének, a rendezett (vár) úri és polgári világ megtapasztalásának és a hegymászás minden válfaja kipróbálásának olyan lehetőségeit kínálja, amelyet kevés térség a kontinensen. Arról nem is beszélve, hogy olyan földön járunk, mely a Monarchia megboldogult úrfikorában a gyimesi csángó hegyektől a Tátrán át az Ortlerig szippantotta magába a honi magashegyi polgárságot, a klasszikus közép-európai turizmus pátriárkáit: a békeidők tudós és önfeláldozó hegymászóit.
Nincs mese: Dél-Tirol hegyei a mi hegyeink is…
Bár e hasábokon már írtunk a tartomány névadó településéről, Dorf Tirolról (Tirolo olaszul), mivel ez a helység az egyik legjobb és legsokoldalúbb trambulin a kirándulásokhoz, most is az ősi sasfészket választottuk csillagtúráink kiindulópontjául. Aki „pusztán” azzal megelégszik, hogy egy falu tetszőleges pontjáról legalább fél tucat várkastélyt láthat, annak Dorf Tirol eszményi hely. De azoknak is, akik arra kíváncsiak, hogy hajthatta uralma alá ez a kicsiny tartomány a földrész almatermelését. A látóhatár pereméig mindent beborít a jégverés ellen kifeszített sötét színű védőháló az alma- és szőlőkertek fölött – több helybéli őszinte sajnálatára, mivel súlyos tájsebeket ejtenek ezek a mezőgazdasági védművek a csodás környezeten –; a forróságban automata locsolóberendezések fröcskölik a patakok és a tengerszemek (!) vizét a kultúrnövényekre; s reggeltől estig pöfögik a traktorok az alpesi levegőbe a permetezőszerek kemikáliáit. Így készül hát a mi szupermarketjeinkben is lassan egyeduralkodó dél-tiroli alma, így lesz olyan hófehérkei módon csalogató az aranysárga vagy pirospozsgás gyümölcs.
Az mindenesetre elképesztő, ahogyan – derék osztrák módi szerint – a gazdálkodást összekapcsolják errefelé az idegenforgalommal. Az almaültetvények közepén medencével, szaunával ellátott, 3-4 csillagos panziók magasodnak, hogy a tavaszi almafavirágzáskor meg a nyárutói-őszi szüreteléskor turisták tízezreit csábítsák Dorf Tirolba meg a hozzá hasonló adottságú környékbeli falvakba. Külön „almaút” (Apfelweg), kitűnően kialakított tanösvény vezeti körbe a település mezőgazdasági szakaszain a sétálókat, számtalan ponton keresztezve a kulturális turizmusra, a botanikus kerti sétára, netán a komolyabb túrákra hívogató utakat. Hogy a képlet mégsem ennyire ideális, arról a Dél-Tirolban lépten-nyomon fölbukkanó magyar vendégmunkások igyekeznek megygyőzni, akik munkáltatóikat többnyire csak „almás parasztként” emlegetik. Hozzáfűzve, hogy bár csak egy-két szezont bírnak ki egy helyen a szemérmetlen kizsákmányolás miatt, aki ezt az utat választja, többé nemigen tud hazatelepülni. Megszokja a jót, a magas fizetést; így képes egyáltalán kifizetni lakása, márkás autója törlesztőrészleteit, de már nem elégedne meg azzal sem, ha nem a legdrágább napszemüveget vagy túramotort vásárolhatná meg magának. Egyszóval Dél-Tirol: csapda is a magyar dolgozó tömegeknek…
Minket pillanatnyilag a várak és a Meránba (Merano) lefutó túraösvények csalnak kelepcébe. A kötelező tiroli várlátogatáson túlmenően mindenkinek ajánljuk a mindenhonnan szembetűnő Brunnenburg-kastélyt, ezt a némi romantizáló ízlésficammal felújított, ámde annál érdekesebb tartalmú XIII. századi váracskát. Nem csupán mezőgazdasági múzeumáról nevezetes (kitűnő alapokat ad a mai gazdálkodás megértéséhez), de arról is, hogy az amerikai Ezra Pound költő itt élt és alkotott az ötvenes évek végén. Ma lánya és unokája (utóbbi a tiroli vár igazgatója) lakja a toronyszobákat, mindkettejükkel módunk volt szót váltani, amikor a dél-tiroli „aranyalma” titkát nyomoztuk. Az arisztokratikus tartású idős hölgytől, Mary de Rachewiltztől többek között azt a blaszfém információt is megtudtuk, hogy a kertben röfögő magyar mangalicájukat Dzsuzsunak becézik.
E vár oldalában vezet az út Meran (Merano) felé. Nem mindennapi ösvény ez: csöppet sem megerőltető (pláne lefelé) – azért a jó túracipő ajánlott, bár a túraszandál sem képtelenség –, és a csodálatos középkori városnak, illetve a dél-tiroliak kertszeretetének olyan látképét adja, amely sehonnan máshonnan meg nem csodálható. A Tappeinerweg szőlőlugasok, magnóliák, leanderbozótok, agavék és aloék, fűszer- és gyógynövénykertek között, több helyütt a sziklába vágva, középkori lőportornyot megkerülve kígyózik szelíden a jó néhány misét megérő Meran felé. Mögöttünk a porhóval lepett Alpesek, fejünk magasságában pálmafák bólogatnak a forró szélben… Mi jöhet még?
(Folytatjuk)
origo.hu
Menczer Magyarnak: Hány haver kapott a lóvéból, amikor a Diákhitel Központot vezetted? - videó
