Egy pillanatra talán még a tenger is elnémult, amikor I. Ferenc József cirkálójának árbocán megjelent a birodalmi díszlobogó. A Zenta hajóhídján a kapitány, Paul Pachner a távcsövébe bámult, a távolságot ellenőrizte. Brit és francia egységekből álló flottakötelék sorakozott fel előtte; mögötte a montenegrói partok nyújtóztak.
„A kötelesség előrébb való az életnél” – suttogta maga elé németül a Monarchia haditengerészetének jelmondatát, aztán 1914. augusztus 16-án reggel, 8 óra 40 perckor kiadta a parancsot a támadásra. Az ellenséget meglepte ez a hősiesség: egyetlen hajó másfél tucat ellen! Az ütközet, bár nem tartott soká, még azután is folyt, hogy a Zentát bénító erejű belövés érte. Pachner fregattkapitány csak akkor adta ki a parancsot a süllyedő hajó elhagyására, amikor a tenger már a fedélzetet nyaldosta.
Menekülőkel telt meg a víz, ám a brit és francia ágyúk tovább ontották a tüzet. A Zenta egyik ágyúja erre ismét megszólalt. Két ifjú tiszt töltött és tüzelt újra meg újra, hogy ha kell, életük árán is fedezzék bajtársaikat. Paul Pachner végül azonban őket is a vízbe parancsolta, s kevéssel ezután őfelsége cirkálója alámerült a hullámsírba. Mire a füst szétoszlott, az ellenség megfordította a hajóit, sorsukra hagyva a Zenta legénységét. Déry Ernő, a két fiatal tengerész egyike a többiekkel együtt megkezdte hosszú „menetelését” a szárazföld felé. A néhány hete előléptetett, húszéves fiatalember most sem csak a saját irháját mentette: egy megégett bajtárását megragadva úszott az életükért. A túlélők – mintegy háromszázhúszból alig százharmincan – órákkal később értek partot, s hamarosan montenegrói hadifogságba estek.
– Édesapám Polában (ma Pula, Horvátország) született. Mivel atyja, Déry Emil főtörzsorvos volt, gyakorlatilag hajók, tengerészek között nőtt fel. 1912-ben került a fiumei haditengerészeti akadémiára, amely igazi elitiskola volt; legalább harmincszoros volt a túljelentkezés! – meséli Déry Ernő lánya.
Dárdai Gáborné közben képeket mutat az apródok életéből. Mint mondja, a fiumei iskola növendékei azért lettek nagyszerű tisztté, mert kiképzőik mindazt elvárták tőlük, amit a hajósoknak – a matróztól a kapitányig – tudniuk kellett. Éppen a szigor s az olykor lehetetlennek tetsző feladatok miatt gyakoriak voltak a balesetek. Tengeren minden botlás, legyen az akár a legapróbb, valakinek a halálával végződhet.
– Miután az akadémián végzett, a Zrínyire vezényelték apámat, ahol a háború kitöréséig tengerészkadét volt. Szarajevó után zászlósi rendfokozatot kapott, s a hadüzenetet követően a Zentán szolgált egészen annak elsüllyesztéséig. Bátorságáért bajtársával együtt Arany Vitézségi Éremmel tüntették ki – folytatja Dárdai Gáborné.
Az idős asszony jól emlékszik még arra, mennyire fölháborította édesapját az ellenség lovagiatlan viselkedése: a süllyedő cirkáló tűz alatt tartása, illetve az, hogy nem mentették ki a vízben lévőket. Éppen ezért montenegrói fogsága után úgy döntött, a tengeralattjáró-flottillához jelentkezik.
– Az U-boot merőben új fegyver volt, s azt gondolta, ezzel érzékeny veszteséget okozhatunk az ellenségnek. 1916-ban letette a torpedótiszti, majd a tengeralattjárós tiszti vizsgát.
Az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészete 1906-ban, majdani ellenségeihez képest meglehetősen későn döntött az „U-flottilla” felállításáról. Az első két, Lake típusra kötött szerződést azonban még abban az évben másik kettő követte a német Germania vállalattal. A négy hajó gerincét 1907-ben fektették le, egy éven belül pedig a holland–amerikai Whitehead társaság látott hozzá az egyelőre V-ös és VI-os jelű tengeralattjárók építéséhez. Később hazai cégek is bekapcsolódtak a gyártásba.
Amikor Déry Ernő fregatthadnagy 1917 szeptemberében az U–27 fedélzetére lépett, már hozzászokott a gondolathoz, hogy mindennapjait egy alig 37 méter hosszú és kevesebb mint 4,5 méter széles vaskoporsóban tölti.
– Apám tengeralattjárója a császári és királyi haditengerészet legeredményesebbje volt – állítja Déry lánya, s ezt Oliver Trulei osztrák kutató, a Torpedo los! (magyarul: Torpedót indíts!) című, az U–27 pályafutásáról szóló könyv szerzője is megerősíti lapunknak. A háború után írott visszaemlékezésében Déry, az akkorra már nyugalmazott sorhajóhadnagy sikerük receptjét a pontosságban adja meg, s leszögezi: „behajózásom alatt célt tévesztett torpedólövésre nem emlékszem”.
A nyilvántartás szerint az U–27 összesen harminchárom hajót süllyesztett el, s további hármat megrongált. Oliver Trulei ezek közül kiemelte az 1917 júniusában megtorpedózott japán rombolót, a Sakakit, amely nem veszett oda, de komoly károkat szenvedett, továbbá az angol Phoenix romboló – illetve a görög Meritos és Zinovia, a francia Roland, az olasz Andrea Costa és az angol Anhui gőzösök – elpusztítását. A sikerek mögül azonban minden pillanatban a halál lesett rájuk.
Izzadság fanyar szaga és az elektromos motorok zakatolása töltötte meg a tengeralattjáró belsejét. Az U–27 periszkópján Holub József, a decemberben kinevezett új kapitány méricskélte az egyiptomi Alexandria irányából Málta felé tartó konvojt. 1918 áprilisa volt, a tenger nyugodt. Az U–27 könnyedén elhaladt a konvojt kísérő torpedórombolók mellett. Mivel itt nagyobb mélységbe merültek, az égen keringő antantmadarak nem vehették észre őket. A kisebb hajók alatt átbújva csakhamar a menet közepén találták magukat, ahol ismét feljöttek periszkópmélységre. Két nagy gőzös pöfékelt előttük. A torpedókat már beállították, mindenki egyetlen szóra várt:
– Los!
Kettős sikere egyetlen pillanatra sem részegíthette meg a tengeralattjáró személyzetét, az égő roncsok ugyanis nemcsak diadalukat hirdették, de jelzőfényként is szolgáltak az ellenségnek. Merülés közben Déry Ernő ránézett az órájára: délelőtt tízet mutatott. Nyolc órával később még mindig menekültek, s csak az éj leszálltával jöhettek felszínre újra, hogy levegőhöz jussanak, és feltöltsék akkumulátoraikat.
Az efféle hajszát nehéz megszokni, ám a váratlan helyzeteknél minden jobb.
Déry visszaemlékezéseiben említi, hogy egy ízben Otrantónál a kidugott periszkópjukat észrevette egy olasz torpedóromboló, amely azonnal rájuk rontott. Hogy az ütközést elkerüljék, vészmerülésbe kezdtek. Az első vízi bombák tizennyolc méteres mélységben, az U–27 közelében robbantak. A hajó megrázkódott, s azonnal sötétbe borult. A legénység arcába por és gőz csapott, s ettől szinte vakon tapogatózva kellett egyenesbe hozniuk a vadul merülő naszádot. De túlélték, ahogy máskor megúszták egy ellenséges tengeralattjáró támadását is. Akkor éppen a felszínen hajóztak, s támadójuk sokáig kitartott periszkópja volt segítségükre. Az antanthajó négy torpedót indított ellenük nagy távolságból, így kitérhettek útjukból. A nagy izgalomtól magánkívül levő Déry Ernő ezek után – saját állítása szerint – zsebkendőjével integetett a mellettük elhaladó periszkópnak.
Voltak azonban nyugalmasabb napjai is a flottilla tagjainak.
Kréta közelében egy szikla emelkedik ki, s magasodik jó hatvan méterrel a tengerszint fölé. Ezt a helyet joggal nevezhették volna az U–27-es bárjának is, mivel Déry Ernő és társai a zsákmányból tekintélyes raktárat halmoztak fel ott. A sziklák takarásában két tengeralattjáró is horgonyzott. A legénység ultizott, valaki felfeszített egy görög nyelven feliratozott ládát, s francia pezsgőt húzott elő belőle.
– Hurrá, hurrá! – kiáltották mindenfelől a matrózok, miközben tisztjeik a fejüket ingatták, ám végül ők sem kérették magukat. Akik az előbb még az ellenséges hajók mozgásáról, a legjobb taktikákról cseréltek eszmét, itallal a kezükben immár a finom, kikötői nőcskékről beszélgettek. Aztán valaki felkiáltott:
– Gott erhalte…
Déry Ernő arcán megrándult egy izom. Elmosolyodott. A békére gondolt.
Dárdai Gáborné ezzel becsukja fotóalbumát, s nehézkes léptekkel visszaviszi a megsárgult képeket, iratokat a szobájába. A háború után az U–27-et az olaszok kapták meg, akik 1920-ban szétszerelték. Apját 1921-ben nyugdíjazták. A halál Budapesten érte 1964. február 14-én.
origo.hu
Látványos videó, így bontották meg a gátat a Lajtán
