Elkótyavetyélt kertörökségünk

Talán foglalkozási ártalom vagy inkább nyomasztó tapasztalat, hogy a történelmi kertről távoli kastélyok szürreális parkjai vagy még távolabbi sírkertek törmelékkel és feledéssel borított rétjei ötlenek eszünkbe. Például a toporci Görgey-kastély autóroncsokkal meg mindenféle gazdasági gépekkel telezsúfolt parkja, amelynek hatszáz éves hársfái tanúskodtak a Görgey família fákhoz fűződő különös vonzalmáról. Évszázadokon át alattuk gyűlt össze a nemzetség, hogy a kilencszáznyolcvanas években derék tót parasztok tüzeljék el a famatuzsálemeket egy farkasordító télen. Pedig a két háború között a felvidéki Toporcnak minden háza leégett – egészen a hársfasorig: a Görgey-park fogta fel a tűzvészt, ezért akkor még nagy becsben tartották a hársakat.
Változnak az idők.
Vagy ott van az első világháborús hősi temető Lipán, a szlovéniai Doberdón, ahol a sokat szenvedett szegedi 46. gyalogezred katonái nyugszanak. Ezen a faluszéli réten éppenséggel szépen nőnek a fák, olyannyira, hogy az elmúlt kilencven évben lassacskán kiszorították a kegyeleti körletből a katonai egyenkereszteket, amelyek betonkerítésekbe olvasztva, névtáblájuktól megfosztva süppednek a nemlétbe – az általuk egykor megjelölt sírok már régen kivesztek, gyakran még a hozzátartozói emlékezetből is.
Ha csak történelmi kertjeink átalakulásával-átalakításával kívánnák felvázolni a magyar művelődéstörténetet, kevés egyértelműbb és szívbe markolóbb eredményt kapnánk. Kiirtott, lelegelt, eltüzelt francia- és angolparkok, meggyalázott temetők, „kisajátított” kolostorok letarolt fűszer- és gyógynövényültetvényei – mind megannyi emlékhelye az elpusztított honi főnemességnek és a velük pusztult gazdag és leleményes magyar kertkultúrának, amelynek maradványaiban manapság már csak komoly nyomozó munkával és beleérző képességgel lehet felfedezni a múlt ornamentikáját. Ebben lehet segítségünkre a most megjelent Kertörökségünk című hasznos, okos és szemet gyönyörködtető kiadvány, amely kifejezetten a nálunk még gyerekcipőben (sem) járó kertturizmust szeretné fejleszteni, fölfedeztetni, felhívva a figyelmet kallódó vagy éppen már örökségvédelmi védettséget élvező helyszínekre.
Mert a történelmi kert ugyanúgy védendő kulturális emlék – azaz a lokálpatrióta polgárság számára zarándokhely is –, mint egy hajdani véres csatatér, legendás várrom vagy zsúpfedeles írói szülőház. Mint Szikra Éva szerkesztő bevezetőjéből megtudjuk, Magyarországon mintegy százötven történeti kertet tartanak nyilván hivatalosan, ám ezerre tehető a mai ország területén fellelhető kertművészeti alkotás a kolostor- és kastélykerteken át a városi közterekig.
Ha a kert évezredek óta az elveszett paradicsom jelképe, egyszersmind fokmérője műveltségnek, ízlésnek, művészi harmóniaigénynek, akkor nyugodtan állíthatjuk, hogy a hajdani és a mai Magyarországon a világháborúk utáni évtizedekben szinte minden erő összeesküdött, hogy ez a paradicsom ne csak titokzatosan elvesszen, hanem mindenki számára közérthetően végleg eltűnjön a föld színéről. Elvették, feldarabolták a kastélyparkokat eltartó hatalmas birtoktesteket, felszántották a sok-sok generáció által gyűjtött egzotikus növények lelőhelyeit, olyan kéjjel pusztítva a nemzeti múlt nemesi-egyházi-polgári örökségét, amilyenre kevés ország történelmében van példa. Az elmúlt években azonban fiatal és képzett kertépítészek, -történészek vették védelmükbe ezeket a megnyomorított emlékhelyeket, amelyek talán a legsebezhetőbbek – csak az ember sebezhetőbb náluk – kulturális örökségeink sorában, és lassan újjáéledhetnek olyan helyek is, melyeket az előző rendszerek sóval hintettek be.
A Kertörökségünk című könyv mindennek a törekvésnek a lenyomata, méghozzá olyan bedekkerként, amely elveszett kertjeink elveszett paradicsomába, e kétszeresen ismeretlen helyekre kalauzol el gyakorlatias és művészi információk, valamint térképmelléklet segítségével. Egyelőre csak a trianoni Magyarország területén – ami a legjobb módja a fájdalomra és reményre edzésnek.
(Kertörökségünk – Történeti kertek Magyarországon. Szerk.: Szikra Éva. MNM Nemzeti Örökségvédelmi Központ – Civertan Bt., Budapest, 2011. Ármegjelölés nélkül.)