Paplan alá, hajcsi

Első pillantásra igencsak furcsa könyv a Petrarca Budapesten: van benne némi világ- és jóval több magyar irodalom, jó pár kritika, egy interjúrészlet, egy ünnepi beszéd, s végül két külföldieknek íródott, honi szerzőinkről szóló tanulmány. A kétszázötven oldalon megfér egymás mellett Vergilius és Arany János, Stein Aurél és Szabó Dezső, Lampedusa és Krasznahorkai László. A meglehetősen esetlegesnek ható válogatás a Széchenyi-díjas irodalomtörténész majd harminc év alatt született, folyóiratokban, lapokban, könyvek elő- vagy utószavaként megjelent kisebb munkáit gyűjti össze. Végeredménye szertelen irodalmi kalandozás, amelyben a szerző számtalan tanújelét adja fölényes felkészültségének, miközben fél mondat erejéig sem fölényeskedik.
„Petrarca 1362-ben igen előkelő helyen lakott, a velencei Molin-palotában, ahol gyakran felkereste őt négy barátja. (…) Városukat, melyet Petrarca alig titkolt megvetéssel kalmár- és kereskedővárosnak nevez (megjegyzendő, hogy az idő tájt még egyeteme sem volt Velencének), úgy tartották a világ közepének, mint majd később egy ideig New Yorkot (hogy egy modern Bábelt nevezzünk meg) – az is volt (…) amíg előbb a törökök, majd Napóleon azt nem mondta, hogy »paplan alá, hajcsi« – Babitscsal szólva” – szórja fesztelenül az információkat Szörényi a Kétféle tudatlanságról című, egy Petrarca-kötet utószavaként megjelent elmélkedésben. Elegáns és szórakoztató stílus, ott tornyosul mögötte a hatalmas tudás, amely mégsem nyomja agyon az olvasót. A szerző legjobb pillanataiban Szerb Antal virtuozitásával vetekszik, és sohasem hagyja cserben finom, visszafogott humora.
Ez kiválóan érvényesül a Szörényivel 1989-ben március 15. kapcsán készített, a szegedi egyetem lapjában megjelent interjúban is, amely a kötet markáns részét képező, a negyvennyolcas magyar irodalmat tárgyaló írások között kapott helyet. „A kokárdaviselés egy időben, ’56 után, rettenetes apályt mutatott – idézi fel az irodalomtörténész ifjúkora ünnepeit. – Emlékszem, egyszer a húgommal megszámoltuk, hogy az egész Belvárosban tizenhárom emberen láttunk kokárdát. Ezek közül egyet le kell számítani, mert az illető néger volt, és egy óriás kokárdát viselt. Úgy látszik, valaki félretájékoztatta, hogy itt most nemzeti ünnep van, és alkalmazkodni kell a bennszülöttek szokásaihoz.”
Ugyanez a könnyedség jól jön az irodalommal hivatásosan foglalkozó olvasó érdeklődésére számot tartó, töményebb tanulmányoknál is: ezek, bár a laikus érdeklődő számára nehezebben követhetők, ugyanolyan kevéssé szárazak, mint Szörényi olykor kegyetlen, de mindig korrekt kritikái. Könnyen lehet, hogy a kiváló ítész a maga megfellebbezhetetlen, de sosem öntelt módján tudna válaszolni arra is, amit a magunk „újságírós felületességében” (a Majmok bolygója zsurnaliszta főhősét jellemzi így egy 1972-es kritikájában) nem pontosan értünk. Tudniillik, hogy a könyv zárásaként miért kellett helyet kapnia két, külföldieknek szóló, a magyar irodalom néhány modern szerzőjét röviden bemutató előadás szövegének: ezek érzésünk szerint kilógnak az élvezetes egészből.
(Szörényi László: Petrarca Budapesten. Esszék, tanulmányok. Nap Kiadó, Budapest, 2011. Ára: 2500 forint.)