Tóth Szonja Kiara: A legkisebb királyfi
Picurka, a legkisebb királyfi megkönnyebbült sóhajjal dőlt hátra hintaszékében. Elégedetten nyújtóztatta ki 156 éves tagjait. Hoppá! Hogyan lehet egy Picurka nevű királyfi, aki ráadásul a legkisebb, 156 éves? Mindenki megöregszik egyszer, de a becenevek nem változnak. Így lehet az, hogy a szomszéd Boriska nénit mindenki Bogyóka néninek szólítja. Picurkát az édesanyja nevezte el így, és lemoshatatlanul rajta ragadt.
Tehát Picurka királyfi elégedetten hátradőlt a hintaszékben. Végre csend volt a 148 szobás, 56 fürdőszobás, tízemeletes palotában. Picurka unokái, mind a 36, éppen a padlást kutatták át. Már egy hete nyaraltak a nagyapjuknál, pontosan azóta, hogy kitört a vakáció. Ez idő alatt betörtek 19 ablakot, eltörtek három teljes herendi porcelán étkészletet. A kertészt gyógyfürdőbe kellett utalni, hogy kipihenhesse ideg-összeroppanását, amit az okozott, hogy a gyerekek a legszebb francia rózsáiban rendeztek focimeccset. A királyfi okos vadászkutyái megtanulták, hogy amikor a legkisebb unoka dadája sikítva kirohan a palotából, azonnal kezdjék el keresni a hároméves kisfiút, aki állandóan eltűnik, mivel eltökélte, hogy semmi esetre sem marad a dadája mellett. De most csend volt és nyugalom. Picurka lehunyta a szemét, hogy bóbiskoljon egyet. El is aludt, és igen kellemes álmot látott, amiben ő és 13 gyönyörű tündérlány szerepelt. De ekkor iszonyú üvöltéssel megtámadta őket a burkus király hatalmas seregével. Érdekes, a tündérek ahelyett, hogy sikítva menekültek volna, szintén üvöltözni kezdtek:
– Nagypapi! Nagypapi!
Picurka kicsit nehezen tért magához az álmából. Kardot rántva felpattant, hogy megküzdjön az ellenséggel, mire ráébredt, hogy csak unokái üvöltenek ilyen veszett módra. A gyerekek nevetése közben visszadugta kardját, leült, majd sóhajtva megkérdezte:
– Mi történt?
– Nézd! Mit találtunk, nagypapi! – lengetett egy megsárgult újságot a legnagyobb unoka. A címlapon egy daliás férfi állt, egyik lábát egy csúf sárkányra helyezve. Fölötte hatalmas betűkkel ez állt: PICURKA, A LEGKISEBB KIRÁLYFI LEGYŐZTE A 7 FEJŰ SÁRKÁNYT!
– Ez te vagy, papa? – kérdezték az unokák izgatottan. Picurka mosolyogva vette ki unokája kezéből a Királyi Hírharsona réges-régi számát. Pár pillanatig nézte a képet, majd visszaadta a kislány kezébe.
– Igen, én vagyok. Sok-sok évvel ezelőtt.
– Jaj, papi! Hiszen rengeteg doboz van odafenn a padláson, tele újsággal! Mindegyikben benne vagy?
– Ifjúkoromban gyűjtöttem a cikkeket, amik rólam megjelentek. Van belőlük pár száz darab.
– Ugye lehozhatjuk a padlásról az újságokat, hogy együtt megnézzük? – könyörögtek az unokák.
– Nosza! – hangzott a királyfi válasza.
Mindnyájan letelepedtek a bálterem parkettájára, és körbeülték a lehurcolt dobozokat. Kinyitották őket, aminek következtében porfelhő lepte el őket. Miután kitüsszögték és kiköhögték magukat, végre a kezükbe vették az újságokat. Az unokák az egyik csodálatból a másikba estek. Csak úgy repkedtek az úúk, az áák és a nahátok. Picurka mellét egyre jobban dagasztotta a büszkeség, egészen addig, míg már levegőt sem kapott, és erős köhögő roham tört rá. Mire végre nem fenyegette a fulladás, az unokái is feladták a tengernyi magazin átlapozását, és nekiestek a papának.
– Hú, papi! Ezt a hatalmas óriást is lenyomtad? Ez akkora, mint a templomtorony!
– Tényleg legyőztél egy 41 fejű sárkányt? Hogy fért el rajta ennyi fej?
– A mindenit! Harminckét aranyérmet nyertél a meseolimpián! És 18 Mesebirodalom-csúcsot tartasz!
Szegény királyfi csak kapkodta a fejét. Próbált válaszolni, de csak úgy záporoztak a kérdések.
– Gyerekek! Egyszerre csak egyet! Így nem tudok válaszolni! – próbálkozott, de meg sem hallották. Végül a legnagyobb unokája elrikkantotta magát:
– Csend legyen, Banda! Én kérdezek! Na! Nagyapa, azt mondd meg, összesen hányszor mentetted meg a Birodalmat!
– Szerencsétek van! Én ugyan nem tartom fejben, de van valahol egy újság, amiben benne van. Mikor nyugdíjba vonultam, a Híreket Terjesztő Világlap, röviden a Hír Tv különkiadást jelentetett meg rólam. Na, azt keressétek meg!
Újabb porfelhők emelkedtek a magasba, ahogy a 36 unoka rávetette magát a lapokra. Szépen belepte a kutatóexpedíció minden tagját. Végre diadalmas hang hallatszott:
– Megvan! Megtaláltam!
– Jól van! Aranyhaj! Édesanyádtól tudom, milyen szépen olvasol. Keresd meg a táblázatot, és olvasd fel!
– Igen, papi! Na, nézzük csak! Itt is van… Jaj, papi! Ez rengeteg! Azt írják, legyőztél 36 sárkányt…
– Pont annyian vannak, mint mi! – kiált fel egy fiúcska.
– Bizony, és esküszöm, velük kevesebb bajom volt – nevetett Picurka.
– Szóval legyőztél 36 sárkányt, és közben barátságot kötöttél a híresen kedves egyfejű sárkányok nemzetségével. Ötvenhárom óriást döngöltél a földbe, 143 királylányt mentettél meg, tizennyolcszor csaptad be az ördögöt, sportversenyeken összesen 211 aranyérmet szereztél, két teljes orksereget kardoztál le. A burkus királyt kilencszer kergetted haza. Kisebb szörnyekből 348-at intéztél el. Annyi boszorkány járt pórul miattad, hogy végül inkább a Valóságba menekültek.
– Igen! Van egy barátom a Valóságban, tudjátok, a Lacika! Megesküszik rá, hogy a matektanárnője egy boszorkány!
– Azt írja még, hogy 13 állatvédő egyesület alakulásában segítettél, 215 macskát hoztál le a fáról, és egyszer legyőzted szkanderben a Szuperment.
– Ó, papa! Egy igazi szuperhős vagy! – nézett Picurkára a legkisebb unoka. Minden gyerek elnémult, és úgy néztek a nagyapjukra, mintha egy teherautónyi mogyorós csoki lett volna. A királyfinak furcsán elszorult a torka. Köhécselt egy darabig, majd így szólt:
– Miért nem néztek szét jobban a padláson? Egész biztosan találnátok még ott érdekes dolgokat. Ha jól emlékszem, ott kell lenniük a varázskardjaimnak és nagyanyátok varázscipellőinek is.
Elégedetten nézett az elviharzó gyerekek után. Hátradőlt a hintaszékben, de ekkor észrevette, hogy a legkisebb, egyben legkedvesebb unokája még ott ácsorog.
– Te nem mégy? Nem árulom el a dadusnak, hol vagy. Menj a többiekkel játszani!
A kisfiú megfogta az öreg hős kezét, és felnézett rá.
– Picujka nagypapa! Ha nagy leszek, én legkisebb kijályfi leszek, mint te! – azzal puszit nyomott a papa arcára, és a többiek után rohant.
A királyfinak megint furcsa torokbetegsége támadt.
– Még soha életemben nem voltam ilyen büszke magamra – gondolta, majd nekilátott összeszedni a réges-régi újságokat, amelyekben róla szóltak a hírek.
Román Viktória: A strandon
Kissé csalódottan készülődtünk a lefekvéshez.
Egész hétvégén esett az eső. Még az udvarra sem tudtunk kimenni.
Apa a számítógépnél ült, és boldogan kiáltott fel:
– A jövő heti meteorológiai előrejelzés szerint szombaton és vasárnap jó idő lesz!
– Akkor strandra megyünk! – jelentette ki anya.
– Hányat kell addig aludni? – kérdezte Zsófi húgom.
– Hetet – mondtuk egyszerre anyával.
Sokallhatta, mert öt kis ujját kidugta a rácsos ágyból, úgy kérdezte:
– Ennyit?
– Meg még ennyit – és még két ujjacskát tett a másik öt mellé anya.
Ettől kezdve aztán mindennapos kérdéssé vált, hogy mikor is telik le az a bizonyos hét nap. A negyedik napnál aztán már elfogyott Zsófi türelme, ezért inkább a készülődés felé tereltük a figyelmét.
– Rakd erre a kisszékre, Zsófikám, amit magaddal akarsz hozni – javasolta apa.
Pillanatok alatt megtelt a kisszék, és ürült a játékszekrény. Volt ott háromkerekű ütött-kopott autó, kinyomott szemű baba, kis seprű lapáttal és rengeteg plüssállat. Addig rakta, amíg az egész halom ledőlt. De nem sokat gondolkodott, másik kisszéket vonszolt oda, ami szintén gyorsan megtelt.
A tevékenységnek anya vetett véget.
– Mi ez a rendetlenség?
– Apa mondta.
– Mit mondott?
– Hogy rakjam ide, amit a strandra viszünk.
– Zsófikám! A strandra homokozókészletet, labdát, úszógumit szoktak vinni. Ezeket rakd vissza a helyére!
Végre eltelt a hét, és mi igaziból készülődtünk.
Teleraktuk a hűtőtáskát szendvicsekkel. Anya limonádét készített. A műanyag üvegekre ráírta: APA, ANYA, ANDI, ZSÓFI.
– Hozd csak ide a labdát! – mondta anya.
Jót nevettünk, amikor Zsófi egy hatalmas felfújt labdát próbált bepréselni az ajtón.
– Ezt előbb leengedjük – szóltam.
A nap szépen sütött, és mi boldogan indultunk sárga Suzukinkkal a strand felé.
Útközben anya magyarázta:
– Jobbra, azaz Zsófi oldalán búzaföldek, Andi oldalán napraforgó, most pedig kukorica következik.
Zsófi hamar felismerte:
– Nekem kukoricám van! Andinak búza!
Hamar odaértünk. Ismertük ezt a strandot, mert télen is üzemelő, fedett része is volt.
Nagyon szerettem, mivel jókat lehetett úszni.
Most felfigyeltünk három kamerára is. Megkérdeztük az úszómestert, hogy mit filmeznek.
– A Hír Tv készít riportokat – mondta.
Letelepedtünk.
Anya és apa felváltva ügyeltek Zsófira, aki karúszóival elég biztonságosan pancsolt a sekélyebb vízben.
– Robika! Roberto! Ide nézz! Mosolyogj! Most integess! – fényképezte tüsi hajú kisfiát egy vízitündér-külsejű anyuka.
Robika rá sem hederített. Vademberként uralta a gyermekmedencét.
Pár perc múlva a büfé felől egy kigyúrt férfi közeledett. Két kezében egy-egy pohár sört és egy fagylaltot egyensúlyozott. Virágos gatyáját kissé lehúzta a zsebébe tett pénztárcája. Egyenesen a gyermekmedencéhez ment, és odaadta a fagyit Robikának. Robika nagy léptekkel gázolt a vízben a fagyival. Szerencsére a lépcső felé tartott, majd leült a csúszdához tartozó létra aljára.
A boldogan lubickoló Zsófi épp csúszni készült, amikor megtorpant az akadály láttán.
– Fagyiszünet! – jelentette ki Robika.
– Hagyd csúszni a kislányt! – szólt rá a sörözgető anyuka.
Robika nem mozdult.
Zsófi kicsit még álldogált, aztán megfordult, és visszament „kávét főzni” a medence szélére tett műanyag csészébe.
Sorra szeltem a köröket.
Ezen a strandon senki nem akar úszni?
Enyém volt az egész medence.
Most egy labda csattant a közelemben, majd Robika vetette utána magát. Továbbúsztam, de fél szemmel figyeltem a kisfiút.
Elérte a labdát, de azzal együtt el is süllyedt.
Egy pillanattal később feljött a labda Robika nélkül.
Megfordultam, és nagy tempókkal odaúsztam. Nagy levegőt vettem, és lemerültem. Tudtam, hogy a hajánál fogva kell kihúznom, de alig volt haja. Rövid karjaival összevissza kalimpált, miközben a medence alja felé tartott. Igyekezett engem elkapni.
Éreztem, hogy fogytán a levegőm, ezért felúsztam, majd gyorsan le, úgy, hogy a háta mögé kerültem. Az álla alá nyúltam, és kihúztam a vízből.
A parton akkor ért oda a virágos gatyás. Őt követte sikoltozva a vízi tündér, de szaladt már apu és anyu is. Elsősegélyben részesítették Robikát. Nagy adag víz buggyant ki belőle.
Hogy életben van, azt azonnal megtudtuk, mivel éktelen sírásra fakadt.
– Hogy hívnak, kislány, és hány éves vagy? – kérdezte tőlem egy kamerás férfi.
– Szabó Andrea vagyok, 11 éves.
Robikáék összeszedelőzködtek, és elindultak a kijárat felé.
Mikor megnyugodtak a kedélyek, visszamentem a medencében szomorúan úszkáló labdáért, és a fűre gurítottam.
Hazafelé Zsófi egyre halkabban mondogatta, hogy búza, kukorica, napraforgó, míg el nem aludt.
Az egész napi fürdés után mindannyian lezuhanyoztunk, és köpenyben üldögéltünk kakaót szürcsölgetve a tévé előtt.
Apa a Hír Tv-re kapcsolt.
A politikai témájú hírek után beszámoltak arról, hogy a remek időjárásnak köszönhetően sokan voltak a strandokon.
És hirtelen mindnyájan felfigyeltünk, mert éppen azt a helyszínt mutatták, ahol a „11 éves Szabó Andrea nagy lélekjelenlétről tanúskodva megmentette az úszómedencében fuldokló hatéves kisfiú életét”.
Oláh Anna Réka: Biciklizés
Délelőtt még enyhe szellő fújta a fák leveleit, és az eső táplálta a falusi csatorna vizét, de ezen a késő délutánon már a nap sugara sütött be az iskola piszkos ablakán. A koszos üvegen egy rövidre nyírt, fekete hajú fiú nézett ki. Balkovitz Ajtonynak hívták, ő volt az osztály egyik legbeszédesebb tanulója. Most azonban hallgatott, és figyelte az iskolából hazaballagó diákokat. Bizonyára az anyukáját várta, de az mindig csak este jött érte, mert dolgozott. Nem csodáltam a dolgot, hiszen özvegyasszony létére négy gyermeket nevelt, és kellett a pénz. Ennek ellenére nagy szegénységben éltek, mint a legtöbb család itt a környéken. Én is haza szerettem volna menni, de a szüleimnek aznap reggel megígértem, hogy megvárom őket, és autóval megyünk tovább a nagypapához. Persze útközben a húgomat is összeszedjük az óvodából. Unottan lapozgattam egy könyvet a padomban, amit ezelőtt kétszer kiolvastam, és már egyáltalán nem volt érdekes.
– Mikor jönnek már? – gondoltam, és a faliórára néztem. – Jaj! Még csak öt óra. Anya hatkor kanyarodik ide értem. Mit csinálok addig?
Nyújtózkodtam egy jó nagyot, majd Ajtony mellé sétáltam. Az még mindig nem szólt egy szót sem, csak sóhajtott egyet. Pár percig így álltunk az ablakpárkánynak támaszkodva, mikor egy kisfiú lépett a terembe. Vörös, göndör haja össze volt kócolva, és a ruhája is sárosan lógott róla. Nyomban megismertem a mindig mosolygós, nyolcéves Zdiarszky Vencelt.
– Sziasztok! – köszönt a szokottnál is nagyobb boldogsággal.
– Még mindig itt vagy? – fordult feléje Ajtony, de Vencel mintha nem is hallotta volna a kérdést, úgy kezdett beszélni:
– Képzeljétek csak el! A hét végén Budapesten jártam. Egy szállodában aludtunk. Az anyukám kapott ajándékba egy hétvégét két felnőttnek és két gyereknek. Életemben először voltam a fővárosban! Na jó, az igaz, hogy ott születtem, de az nem számít. A szobánkban még tévé is volt. Nektek van tévétek, Emánuel?
Én csak értetlenül néztem a kisfiúra, hogy miért tesz fel ilyen felesleges kérdést, de válaszolni nem maradt időm. Vencel szakadatlanul folytatta:
– Szóval egyik este, amikor apukám rájött, hogyan kell bekapcsolni a tévét, hát kit láttunk benne?
– Nem tudom – morogta Ajtony.
– Hát engem! Benne voltam a híradóban.
– Fogadjunk, hogy csak épphogy belelógtál a képbe! – nevetett fel Ajtony.
– Na jó, igaz! De benne voltam! – mosolygott Vencel, és amikor látta, hogy nem nagyon érdekel minket a dolog, új témát hozott fel:
– A nagybátyámtól kaptam egy biciklit. Szép világoskék, és sárga a kormánya. Ki kellett próbálnom, ezért azzal jöttem iskolába.
– Mi mindig azzal járunk – vontam vállat. A faluban ugyanis nemrég nyílt egy bicikliüzlet, és onnan minden gyerek olcsón szerzett magának kerékpárt. Még a legszegényebbek is, így aztán nem csodáltam, hogy Vencelnek is van egy.
– Szuper! Majd megmutatom nektek. És egy körre is elmehetünk – lelkesedett a kisfiú.
– Majd holnap – legyintett a barátom, mire Vencel könyörgő szemekkel nézett rá. Egy darab
origo.hu
Kubatov Gábor nevetségessé tette Magyar Péter hazudozó brüsszeli emberét
