Hány évig állhat egy hegy, felelj, míg végül elmossa az ár?… No, és hány ember fordítja el a fejét, színlelve, hogy semmit sem lát? A választ, testvér, azt elfújta a szél, a választ, azt elfújta a szél… – állunk a Bozen (Bolzano) melletti Sigmundskron kastély egyik huzatos cellájában, hallgatjuk Bob Dylan orrhangú énekét, miközben elszorult torokkal tanulmányozzuk a halott hegymászók arcképcsarnokát. A szűkös helyiségben vergődik a Blowin’ in the Wind szövege, viszszaverődve a sok fiatal, napégette, markáns arcról, amelyek többségét ma is lavina, kőgörgeteg borítja valahol a távoli ázsiai vagy éppen szomszédos alpesi hegytetőkön. Az ember és a hegy kapcsolatának szentelt múzeumban vagyunk, amely a világhírű dél-tiroli hegymászó, Reinhold Messner múzeumhálózatának része. Messnerről annyit mindenképpen illik tudni, hogy nagy hazafi, mellesleg az első volt, aki egyedül, oxigénpalack nélkül, monszun idején megmászta a Mount Everestet, átsétált az Antarktiszon, és a Nanga Parbaton a mai napig nem tisztázott körülmények között, ereszkedés közben elveszítette mászótársát: Günther nevű öccsét. A Bozen melletti, elképesztően jól szervezett, látványos és modern koncepciójú tárlat olyan, mintha a halott testvér és saját mardosó lelkiismeret-furdalása emlékműve volna.
Ha kinézünk a Bozen városra nyíló ablakokon, jól látható, hogy a „mintaszerű” Dél-Tirol olaszosításának is kilátópontja ez a sasfészek, hiszen a blokkházakkal zsúfolt, fölszámolt múltú és stílusú iparváros (egyébként Ötzi vadász nyughelye) csak minőségében különbözik egy erdélyi magyar település falansztermagjától – de hát ez (látszólag) más lapra tartozik. Jelképes momentum ez a 945-ig biztosan viszszadatálható Sigmundskron kastély esetében, amelynél több ezren gyűltek össze 1957-ben, hogy Dél-Tirol autonómiájáért tüntessenek, miután az olasz kormány bejelentette újabb ötezer lakás építését, amelynek döntő többségébe olaszok települtek volna. Amikor a politikai demonstrációkkal nem értek célt, megkezdődtek a robbantások, amelyek végül az autonómiát is „kirobbantották”…
A dél-tiroli lélek rejtelmeit csak úgy élhetjük át, ha a kastélyok mellett legfőbb nemzeti büszkeségüket, a hegycsúcsokat is fölkeressük. A hajdani osztrák tartománynak nevet adó Dorf Tirolból érdemes fölliftezni az 1361 méteren fekvő Hochmutig, s onnan nyakunkba venni a lábunkat, hogy a környék egyik legszebb természeti képződményéhez, a Spronser-tavakhoz felkapaszkodjunk.
Eleinte fenyvesekben és virág- meg juhnyáj borította havasi legelőkön visz a keskeny traverzáló ösvény. Az 1654 méteren található Mutkopfhaus fogadónál – szöges ellentétben a hegymászók katonai szabályzatával – erősen ajánlott egy korsó búzasör elfogyasztása, így sokkal lelkesültebben vágunk neki a makacs emelkedőnek, amelynek során szépen eltörpülnek, majd elfogynak a fenyőfák. A buja mediterrán növényzet már lejjebb elmaradt, lassan a nyári évszak is visszapörög kora tavaszba, a cserjéken még csak apró levélkék tünedeznek elő, míg végül kiérünk arra a szakadék szélén futó, szemet gyönyörködtető ösvényre, ahonnan lelátunk a völgy birkahodályaira, zuhatagjaira, le egészen Meránig/Meránóig, közben fölöttünk menekülő zergék rúgják a köveket – egyszóval minden a lehető legidillibb. Ez az út kapaszkodik föl nyugodt emelkedéssel a tavakig – mindehhez csupán több száz méteres szakadékba siklató hófoltokon, kis folyóvá duzzadó hóléáradaton kell átkelnünk. Szemerkél az eső, a felhők egyre sötétlilábbak, a túratársak egyre inkább elmaradoznak az alsóbb régiókban, de mi még egy és még egy Spronser-tavat szeretnénk meglátogatni (azt már beláttuk, hogy a csaknem tucatnyi tengerszem bejárhatatlan); egyre magasabbra mászunk az egyre kiterjedtebb hószigeteken, amelyek végül süppedékeny hómezővé állnak össze, hogy a Grünsee (2338 méter) fagyos magányában már szinte járhatatlanná váljon az örök hó megroskadt birodalma. Ebbe a szurdokmélyi, titokzatos tengerszembe minden hegyoldalról zúdul be a víz, s mi csak megbabonázva ücsörgünk a jeges tó partján, ahonnan, akár egy műszívből, karvastagságú fekete műanyag csövek kígyóznak elő, és viszik le a völgy almás- és szőlőskertjeibe a kristálytiszta alpesi vizet. Egészen addig vihetik is, amíg a gleccserekkel együtt e tengerszemek végleg ki nem szikkadnak a globális felmelegedésben – s más lehetőséget kell keresni a természet kizsigerelésére. Ahogy a dal mondta abban a huzatos bozeni kastélyszobában, a halott testvér emlékművénél: „hány halál jő még, míg észreveszed, hogy túl sokan haltak már meg?”
(Vége)
origo.hu
Két, Kádár-kegyenc unoka akar minket tönkretenni
