A deficites közbizalom és a jogkövető állampolgár

Hányszor halljuk a politikai váltógazdálkodásban, különösen választások előtti kampányokban mindegyik, a hatalomért versengő párttól a szlogeneket: „jogbiztonság, közbiztonság, létbiztonság”! Kétségtelen, ezek a követelmények egy valóban demokratikus jogállam alappillérei kell hogy legyenek, de a feje tetejére állított értékrendű országunkban vajon hogyan érvényesülnek, elsődlegesen a jogszolgáltatás terén? Ezt vizsgáljuk meg.
A demokrácia, hasonlóan a fához, alulról növekedik, felülről csak serkenteni lehet. Arra már évekkel ezelőtt rájöttünk, hogy az 1990-es évek elején létrehozott, felülről levezényelt magyar átalakulás, amit szerencsétlenül rendszerváltásnak nevezünk, éppen a felülvezéreltsége okán ezer sebből vérzik, társadalmi-gazdasági bajaink nagy része ebből ered. Egy demokratikus jogállamban az embereket azonos jogok illetik, a kötelezettségek azonban a közhatalmat gyakorlóktól sokkal többet követelnek. Ez utóbbit azonban az érintettek sokszor elfelejtik. A bizalom, különösen a közbizalom nemcsak a választások idején aktuális kérdés, hanem egy állam működésének nagyon fontos velejárója, különösen az állami intézmények, nemkülönben a jogalkalmazó, hatósági jogkört gyakorlók esetében is így van. Tudjuk, a bizalmat megszerezni sokkal könnyebb, mint megtartani, ezért e becses dolog állandó „karbantartásra” szorul. Sokszor halljuk, hogy az állampolgári fegyelem fellazult, és ez megjelenik nemcsak a bűncselekmények számának növekedésében, hanem a polgári jogviszonyokban, a gazdasági életben is így van. Nem vállalkozhatunk arra, hogy kimerítő értekezést írjunk e témában, ellenben a mai magyar valóság némely olyan jelenségére rá kell világítanunk, amelyen feltétlenül változtatnunk kell.
Két illúzióval már most le kell számolnunk, nevezetesen a tökéletes jogalkotó, illetve a tökéletes jogalkalmazó illúziójával. Mivel mindkettő emberi tevékenység, és az alkotó sem tökéletes, a produktum sem lehet az. A gyakorló jogász számára nagyon sok olyan jelenség, tapasztalat adódik, amely nyugtalanító. Más tudásával lehetsz ugyan elég okos, de más élettapasztalatával nem. A néhány gondolati felvetés tehát nem mások által elmondottakra, elhangzottakra épít, hanem saját tapasztalatokra.
A jogalkalmazó szervek bizalmi indexeit időközönként mérik, annak megállapításait közzéteszik. Én magam inkább saját tapasztalataimnak hiszek. Megállapíthatjuk, hogy a társadalom morális állapota jól megmutatkozik a hatósági ügyintézésben is. A hatóság embere is ebben a társadalmi közegben él, többé-kevésbé ugyanazon emberi, családi, anyagi gondokkal küzd, mint a többi ember. Ezen hatások óhatatlanul megjelennek a személyiségében, ami aztán a munkájában is tetten érhető, ha valaki jó szemű, és jó a füle. Mire gondolok? Egy bírósági tárgyalás során a bíró tárgyalásvezetéséből, megnyilvánulásaiból, megjegyzéseiből sok minden kiolvasható, mivel az ítélkezés is emberi tevékenység, sok mindent a bíró sem tud elleplezni, bárhogy is igyekszik. Ő is ember. A nem azonos módon, mércével kezelt peres felek vagy az ügy egyéb szereplői hamar észreveszik e tüneteket, és – mivel ők is emberek – a saját érdekeik, személyiségük sérelmének tekintve reagálnak.
A hatóságok emberei sokszor nem is gondolnak arra, hogy a személyes példamutatásnak mekkora jelentősége van. A jogalkalmazók személyében elvárható követelmények között kiemelkedő szerepe van a korrektségnek, a tisztességnek és a lelkiismeretességnek. Ez utóbbi kritérium bizonyos hivatásrendek működését szabályozó törvények tételes szövegében mint esküszöveg meg is található, azonban a gyakorlati jogalkalmazásban a lelkiismeretesség már nincs mindig jelen.
A törvény előtti egyenlőség, a jogegyenlőség, az azonos bánásmód hiányát emlegető ügyfelek közt hamar megszületik az a következtetés, mely sokszor személyes kapcsolatokra, esetleg korrupcióra utal, noha ennek bizonyítékai nincsenek, de az érintett hatósági ember magatartásából, esetleges elszólásaiból az állampolgár erre következtet, bizalma a hatóságban megrendül.
Elgondolkodott-e valaki azon, hogy vajon egy rendőr által elkövetett bűncselekményt miért emlegetnek csak „túlkapásnak”, ezzel annak jelentéktelenségét hangsúlyozva? Miközben egy civil esetén ilyet sohasem hallunk. Egy bűncselekmény minősítése, jelzővel való ellátása nem függhet attól, hogy az illető kicsoda, mégis ezt halljuk közszereplőktől, médiából. Az úgynevezett elszámoltatás lassúsága, sok esetben a titkolózás egyes ügyekben oda vezet, hogy az emberek bizalma jelentősen csökken, és ennek egy kézlegyintéssel is nyomatékot adnak. Sok kisebb súlyú, vagyon elleni bűncselekményt (kerékpárlopásokat vagy kevésbé értékes vagyontárgy eltulajdonítását) az emberek már be sem jelentenek a rendőrségen, illetve polgári jogi igényeik érvényesítését nem terelik bírói útra, mert nem látják értelmét a pereskedésnek, annak lassúsága, a bizonyítási nehézségek és az aránytalanul nagy költségek miatt. Ezek az emberek nincsenek bizalommal a hatóságok iránt.
Előfordul, hogy egy szószátyár nyomozó, jólértesültséget fitogtatva, információt csepegtet, illetve olyan tanácsot ad az állampolgárnak – természetesen négyszemközt –, amire az illető máshol hivatkozik, és ha észreveszi, hogy ezzel nem ér el eredményt, hiszékenysége máris bizalmatlanságba csap át. Mi szükség van erre? Halljuk, sőt sokszor érzékelni véljük, hogy napjainkban a bűn felölti ártatlanságát, s az ártatlannak kell igazolnia magát. Azokat, akiket ártatlanul meghurcolnak, nem boldogítja az esetleges kártérítés, mert azt látják, hogy az őket meghurcolók büntetlenül, esetleg kitüntetve tovább grasszálhatnak, magasabb beosztásban, közpénzen.
Az önkéntes jogkövetést legtöbbször csak az állampolgártól várjuk el, a hatóságoktól nem, és ha az ügyfél ezt szóvá teszi egy konkrét eljárásban, megnézheti magát. Sok a tennivaló, de hosszú távon megéri.

A szerző ügyvéd