A hajléktalanság nem számolható fel, de enyhíthető

Meglehetősen nagy köz- és médiafigyelem kísérte az utóbbi hónapokban a hajléktalanokat, a hajléktalanellátó szervezetek működését és a hajléktalanság magyarországi helyzetét. Józsefvárosi guberálást tiltó rendelet, az építésügyi törvény módosítása, a közterületek használatát szabályozó rendelet, az aluljárók „megtisztítását” célzó programok, rendészeti, hatósági eszközök bevetésével, a csepeli gyilkosságokkal kapcsolatos hírek, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A kérdésnek csupán két aspektusáról beszélnék: a változás elleni tiltakozások természetéről és okairól, valamint a megvalósult és tervezett változtatások szakmai és szociálpolitikai hatásairól.
Köztudomású, hogy a magyarországi hajléktalanellátás meghatározó szereplőinek és intézményeinek többsége (csakúgy, mint a szociálpolitika és a szociális ellátás más területein) a korábbi demokratikus ellenzék és az SZDSZ ideológiai köpönyegéből bújt elő, ami erősen rányomta bélyegét az előző húsz év történéseire. Természetes, hogy ezek a szereplők tiltakoznak minden olyan történés ellen, amely nem egyeztethető össze a világ neoliberális értelmezésével. Nem értelmezhetők számukra azok a fogalmi rendszerek, amelyek a jobb és emberibb életkörülmények közé jutást segíthetik elő az utcán élőknek, konzekvensen „aluljárók kisöpréséről”, „emberi jogok lábbal tiprásáról” beszélnek, hogy csak a legszalonképesebbeket említsem. Azoknak a szempontoknak a befogadása sem tartozik az erősségeik közé, amelyek a városnak mint közösségi színtérnek, mint ökológiailag egységes területnek, építészeti egységnek és térnek a működése felől közelítenek a hajléktalanság problémájához. Marginális csoportocskák – A Város Mindenkié csoport, Új Szemlélet Csoport – próbálják felerősíteni hangjukat, és csípőből tiltakoznak, holott korábban sem őket, sem a szociálpolitika és a hajléktalanellátás meghatározó szereplőit nem hallottuk tiltakozni a korábbi szocialista–szabad demokrata kormányok szegénységellenes intézkedéseinek tömege, az egyre növekvő nyomor és kilátástalanság vagy éppenséggel az utcai szociális munka normatív támogatását egyre csökkentő szakpolitikai intézkedések miatt.
Érdekes helyzet állt elő azáltal, hogy a fővárosban az ellátás megszervezésében és bizonyos források elosztásában a Magyar Máltai Szeretetszolgálat mellett a Menhely Alapítvány vállal meghatározó szerepet. A Menhely Alapítvány, amely a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményeivel együtt a budapesti hajléktalanellátás „mamutja” volt, most korábbi szakmai és ideológiai elveit kényszerűségből részben feladva próbál lavírozni, miközben a folytonosan tiltakozó csoportocskák hangját a kommunikációs csatornákon informálisan erősíti. A legnagyobb veszélyük az elsősorban ideológiai gyökerű folyamatos destruktív tiltakozásoknak, hogy paradox módon éppen a hajléktalanokkal szembeni negatív képet erősítik, ugyanis 20 év alatt elvesztett hitelességük miatt már senki nem veszi komolyan őket. Nagyobb probléma azonban, ahogyan a hajléktalanellátás eddigi két évtizedének kudarcaira próbál választ adni a jelenlegi szociálpolitika. Veszélyes csapdahelyzet ez, hiszen a szakmában néhány valóban hiteles, a hajléktalan emberekért és a hajléktalanellátásért sokat tevő emberen és szervezeten kívül nem nagyon van, aki érdemi változásokat lenne képes generálni, a jelenlegi politikának és szociálpolitikának tehát az ellátásban tevékenykedő olyan szervezetek egy részével kell együttműködni, amelyek, hogy finoman fogalmazzak, más platformot képviselnek. Az ebből a helyzetből fakadó türelmetlenség azonban konfliktushelyzetek sokaságát eredményezheti. Tarlós István azon kérdése, amely szerint hajléktalanügyben „az előző városvezetés mi a fészkes fenét csinált húsz évig?”, helytálló, azonban ebből azt is kiolvashatjuk (különösen az egész szöveg ismeretében), hogy a hajléktalanság mint jelenség, a hajléktalanok jelenléte a fővárosban kizárólag a városvezetés és a hajléktalanellátó szervezetek működésétől függő és általuk teljes egészében befolyásolható dolog.
Éppen ebben látom a jelenlegi helyzet egyik súlyos problémáját. Mert önmagába véve az a törekvés, hogy az előző húsz év lagymatag és a fentebb említett ideológiai hátszéllel működtetett hajléktalanellátásán változtatni kell, feltétlenül helyes. Nem látszik azonban körvonalazódni valamiféle egységes, szakmailag megalapozott és alátámasztott koncepció, ad hoc ötletek és nyilatkozatok, egymásra nem épülő rendeletek és rendelettervezetek ismeretesek csak, ezekből nehéz összerakni egy egységes, a hajléktalanság problémáját megfelelően kezelő elképzelést. Számos előremutató, emberileg, morálisan, várospolitikai szempontból és szakmailag megalapozott elképzelés mellett (mint az aluljárók helyett emberibb körülményeket biztosító program, az új hajléktalanügyi stratégia, az egyes ellátásokban – utcai szociális munka – tervezett változások) körvonalazódni látszik egy felszíni, tüneti kezelést nyújtó szándék is, amelynek egyik fő eleme az a fentebb említett elképzelés, amely szerint a hajléktalanság mint jelenség és probléma független a társadalmi folyamatoktól, az ország morális, gazdasági, spirituális, egészségi, jóléti stb. állapotától, és megfelelő intézkedésekkel visszaszorítható és megszüntethető. Ez azonban nincs így: a szegénység mellett a hajléktalanság (és az utcai létforma) sem számolható fel, legfeljebb enyhíthető, a hajléktalanság minden országban jelen van (a fejlett és közepesen fejlett országokban a lakosság 2–5 ezreléke hajléktalan). Nem lehet azonban csupán „erőből”, kizárólag hatósági és rendészeti eszközökkel nekilátni a helyzet rendezésének, ehhez megfelelő szociális munkára, megértésre, alázatra, a hajléktalan emberekhez való odafordulásra, magas szakmai színvonalon működő intézményekre, átgondolt és megalapozott stratégiára lenne szükség.
A jelenlegi helyzet kárvallottjai leginkább maguk a hajléktalanok, hiszen a probléma fokozott jelenléte médiában, az átgondolatlan nyilatkozatok és a bulvármédia torzításai (megérne egy külön publicisztikát a TV2 morálisan elfogadhatatlan zagyvasága a csepeli eseményekről a Napló című műsorban) a hajléktalanokkal szembeni előítéletek növekedéséhez vezethetnek. Érzékelhető az a tendencia is, amely a bűnbakképzés mechanizmusával próbálja a társadalmi feszültségek okát orvosolni és a hajléktalanokat is ebbe az irányba tolni. Abban lehet bízni, hogy a jelenlegi szociálpolitikai törekvések (benne a hajléktalanellátással) időnként átgondolatlan vehemenciája nem fogja azt eredményezni, hogy arról a bizonyos lóról lepottyanunk a túloldalon.

A szerző szociális munkás