Az írás boldogsága 2.

A Helikon kiadta Weöres Sándor egybegyűjtött prózai írásait. Szép könyv, jó kézbe venni, még a könyvjelzője is szép. Aztán jön a belbecs, ami persze lenyűgöző. Weöres nagy mester volt, akár Nagy László, Pilinszky. Hogy manapság vannak-e még nagy mesterek, nem tudom. Érdekes viszszatekinteni az újabb nagy átverés, a rendszerváltoztatás körüli illúziókra. Hogy majd most előkerülnek sorra a mesterművek az íróasztalok fiókjaiból, és hogy mindjárt jönnek az újak is, mert most már szabad, mert szabadság van. Csakhogy a szabadság nem kívül lakik. Weöres tudta ezt (is) nagyon jól, meg is írt hát mindent, a mindenséget is, egy rab nemzet tagjaként. Ugyanakkor a többi rabnak, ha igény keletkezett benne, nem okozott nehézséget megvásárolni néhány könyvet. Akadt tehát olvasó is, és ma már szinte felfoghatatlan, mekkora ünnep volt egy könyvhét, és mekkora tekintély egy kortárs költő. Most meg szabadság van, úgy hallom. Csak az a baj, hogy lassan lehet megkövetni Moldova Györgyöt, mert ha csak két dolog között lehetne választani (szerencsére nem így van, csak ezt akarják elhitetni a tömegekkel), Aczél György vagy a bankok, egyre többen elgondolkodnának a kevésbé helytelen válaszon. Ez persze a létezés legalsó szintje, de az ember néha elgyengül, vagy feldühödik. Weöres közben nyilván feltalálná magát.
A Helikon kiadványa egybegyűjtött prózai írásait tartalmazza, a teljesség igénye nélkül. Viszont benne van a Nagy Kalauz, A teljesség felé című alapvetés is, a következő ajánlással: „Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett bennem harmóniát. E könyv arra szolgál, hogy a lélek harmóniáját megismerhesd, és ha rád tartozik, te is birtokba vehesd. Az itt következők nem újak, nem is régiek: megfogalmazásuk egy kor jegyeit viseli, de lényegük nem-keletkezett és nem-múló. Aki a forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát.”
Weöres szerény, szinte alázatos, azt mondja szinte bocsánatkérően, hogy a megfogalmazások egy kor jegyeit viselik. Naná, így volt ezzel Lao-Ce is. Viszont azóta is olvassuk, mi mindannyian, akik együvé tartozunk, mert a forrás, az őstudás örök. Weöres tudta, amit minden jó költő, gondolkodó és gazdálkodó, hogy „az őstudás végtelenül egyszerű, olyannyira, hogy szavakba nem is foglalható. Megegyezik vele minden, ami szükséges, nyugodt, szilárd, ellentétben van vele minden, ami csábító, izgága, hemzsegő. Tíz hadsereg, száz pénzesláda, ezer okirat védettje elpusztul, amit az őstudás birtokosai minden segítség nélkül létrehoznak, megmarad.” A teljesség felé, ez a kis gyöngyszem hatalmas mű, derűs ajánlás és kard, ami szétvágja a bénító félelmet. Nem osztogat parancsokat, lépcsőket mutat fel, tízet. Nyilván ismerik, de idemásolom, jó lesz hétvégére és egy korszak közelgő végére.
„Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.”
Az Egybegyűjtött prózai írásokban számtalan műfaj bukkan fel, tanulmány, útirajz, aforizma, cikk, jegyzet, visszaemlékezés elhunyt pályatársakra, kritika, recenzió, novella, költői estek bevezetője, kiállítási megnyitó, különböző kiadványokhoz készült utószó, vallomás. Hogy igazi költő írta, érződik, hogy nyitottan és szeretettel képes fordulni a téma felé, az is. A magyar újságírásnak óriási szerencséje, hogy Adytól Kosztolányin át Weöresig ebben az országban irodalomból néhány kivételtől eltekintve soha nem lehetett megélni. Így aztán mindig akadtak olyanok, akik naponta haltak meg egy jó mondatért. És ez az, ami Weöres széljegyzeteiből is sugárzik. Hogy van egy művészi etalon, amihez mind a saját, mind mások műveit méri. És nincs alább és talán és esetleg, egyrészt-másrészt. Mert akkor minek.