Az oktrojált szobor

Székely János Caliguláját régebben a nézők leginkább a kelet-európai diktatúrák túlélésének metaforájaként élték meg. A helyzet változásával a befogadói szemlélet átalakult, jelentősen kitágult. Ennek lenyomata Szikszai Rémusz zsámbéki rendezése is.

Háttal a nézőknek, talpig feketében jelenik meg Petronius helytartó. Aztán cigarettázva, laza léptekkel a színpad mélyén kigyúló világosság felé vonul. Egyénisége Nagypál Gábor kiváló alakításában sajátos keveréke a magas hivatalnoknak és a szabadgondolkodó értelmiséginek. Hivatalos parancsait macskakörömben, pragmatikus szükségszerűségből adja ki, hogy az államrezonban kár ne essék.
A zsidó elöljárókkal szembeni hatalmi puhítás – kényelmetlen ide-oda vezetgetésük az Izrael fiainak utálatos, parázna bálványok között – is kifejezetten rutinszerű, mintha puszta udvariasságból, a protokoll kedvéért történne. A helytartóval folytatott képes beszédüket a díszlet múzeumjellege felerősíti.
Caligula ércbe öntött mása – a megoldhatatlan helyzet groteszk hangsúlyaként – piszlicsáré méretű, maga a talapzat, amelyen tehetetlenül ide-oda tologatják, legalább kétszer akkora. A birodalmi érdek és a nemzeti identitás kétségbeesett küzdelme, a helytartó eleinte felszín alatti, később nyílt hezitálása, a zsidó elöljárók hajthatatlan következetessége nem kívánt politikai folyamatok, kényszermegoldások láncolatához vezet.
A rendezés kulcsként kezeli a bálványimádás, az istenhit és az istennélküliség jelen esetben a politikai küzdelemtől elválaszthatatlan kérdését. Nem feltételezhetjük, hogy a helytartó komolyabban vallásos lenne, az események sodrában azonban a willendorfi Vénusz-szobor kétségbeesett öszszetörésével a nyílt színen szakít nemcsak a római istenségekkel, hanem az ősidőkig visszanyúlva mindenféle istenhittel. Látszólagos ellenpólusa, Barakiás főpap, úgy tűnik, hasonló utat jár be, a zsidók istenéről azt mondva végül: „lehet, hogy nincs, de amit jelent, van”. Ugyanazokat a szavakat használja, mint a helytartó. Petronius szerint a templomra oktrojálandó Caligula-szoborban az a fontos „amit ábrázol, s jelent… Rómát jelenti”. A főpapnak a korabeli, a feltámadást tagadó szaddúceus irányzatra emlékeztető, pillanatnyi istentagadásából hit nélküli kultuszra, bálványimádásra következtethetünk, amit a másikhoz képest morálisan ment meg az elnyomott nép megmaradásáért folyó küzdelem. „Ateizmusa” azonban inkább zseniális tárgyalási taktika, a partner nyelvén való megszólalás.
Fodor Tamás Barakiása nem követel, nem ránt kardot. Szelíd következetessége mögött azonban a végsőkig folytatandó véres küzdelem képe sejlik fel. Nagypál Gáborral alkotott kiváló kettősük mellett Tóth Józsefnek az isteni közbeavatkozást kikényszeríteni akaró Júdását, Huszár Zsolt lassú észjárású, jóindulatú Luciusát emelhetnénk ki.
A deus ex machina megérkezik: Caligulát testőrei „takonnyá tapossák, szitává szúrják”. Az új helyzet azonban nem a szoborkérdés megoldását jelenti már, hiszen az eldőlt; a helytartó vértanúságot is vállalni kész a zsidók mellett kiálló magatartásával. A zsarnok árnyától való váratlan szabadulás viszont a megtisztulás lehetőségét zárja el Petronius előtt.
A záróképben hatalmas befőttesüvegbe helyezett, formalinnal örökre romlatlanná tett, halott magzat tetemét szorongatja a helytartó ugyanolyan küzdelmes szenvedéllyel, mint korábban a willendorfi Vénusz mását. A kép a – mai – kor Istenhez való viszonyát sűríti magába minden ellentmondásával, megrázó erővel.
(Székely János: Caligula helytartója. Zsámbéki Színházi Bázis. Rendező: Szikszai Rémusz.)