Konzervatív, de egyben modern – ma százötven éve született Klebelsberg Kunó

Amikor 2007 őszén, Klebelsberg Kunó halálának hetvenötödik évfordulóján a szegedi Bálint Sándor Szellemi Örökségéért Alapítvány szervezésében emlékkonferenciát rendeztünk – amelynek anyagából a szerkesztésemben jelent meg A legnagyobb álmú magyar kultuszminiszter: Klebelsberg Kunó kora és munkássága című tanulmánykötet –, a tudományos előadások sokszínűsége világosan mutatta, számos dimenziójában még mindig föltáratlan a klebelsbergi életmű. Pedig a két világháború közötti Magyarország egyik legfontosabb politikai gondolkodója volt.

Gróf Klebelsberg Kunó – aki 1875. november 13-án született Magyarpécskán, a mai Románia területén – politikai pálya felé vezető útja a századforduló éveiben indult. 1907-ben már a miniszterelnökség nemzetiségi osztályát vezette, majd Tisza István kormányában a vallás- és közoktatási államtitkár lett. Már ekkor megfogalmazta kulturális és oktatáspolitikai reformgondolatait. A magyar nemzet jövőjét a műveltségben látta. 1917-ben a Magyar Történelmi Társulat elnökévé választották, s székfoglaló beszédében a tudomány magas szintű művelését nevezte meg a nemzeti felemelkedés zálogaként. A háború utáni összeomlás éveiben, a trianoni békediktátum utáni Magyarország újjászervezésében már a politikai élet egyik meghatározó alakjaként vett részt.

Bethlen István miniszterelnök kabinetjében előbb belügyminiszterként, majd kilenc éven át kultuszminiszterként szolgálta az országot. Vallás- és közoktatásügyi miniszterként kibontakozó munkássága a magyar kultúrtörténet egyik legemlékezetesebb korszakát alapozta meg. Az 1920-as évek elején Magyarország komoly válságban volt. A trianoni döntés következtében a történelmi Magyar Királyság területének kétharmada, lakosságának több mint fele az új határokon kívülre került. A határon túl maradt magyar értelmiség tömegei – tanítók, papok, hivatalnokok, tanárok – elveszítették megélhetésüket, s ezerszám kényszerültek az anyaországba menekülni. Klebelsberg előtt kettős kihívás állt. Egyrészt munkát és szellemi-anyagi biztonságot kellett adnia ennek a gyökér- és háttérvesztett rétegnek, másrészt meg kellett teremtenie annak a lehetőségét, hogy a magyar szellemi élet új központjai megszülessenek. A csehszlovák, román és délszláv hatóságok ugyanis a magyar kulturális intézmények üldözésével próbálták megszilárdítani saját nemzetállami identitásukat. Ennek jegyében például a pozsonyi és a kolozsvári egyetemet egyaránt elűzték.

Klebelsberg gondolkodását két nagy eszmei pillér határozta meg: a neonacionalizmus és a kultúrfölény. A neonacionalizmus nem agresszív, hanem építő jellegű nemzeti program volt: célja az öntudatos magyar polgárság és parasztság megerősítése. Úgy vélte, a nemzet igazi ereje nem a hadseregben, hanem az iskolákban rejlik. Az analfabetizmus fölszámolása és a népoktatás fejlesztése volt elsődleges célja. Ennek szellemében tíz év alatt több mint ötezer új népiskolai egységet (iskolákat, tanítói lakásokat, sportpályákat) építtetett. A vidéki rétegek fölemelkedését nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi és kulturális értelemben is a nemzet jövője kulcsának tekintette. A kultúrfölény eszméje pedig a trianoni Magyarország új önmeghatározását szolgálta.

Klebelsberg hitt abban, hogy ha az ország területét és anyagi erejét el is vették, a szellemi fölény visszaszerezheti a nemzet becsületét. Az oktatás, a tudomány és a művészet terén akarta bebizonyítani a világnak, hogy a magyarság önálló, értékes kultúrát hordoz. A trianoni hadsereg-korlátozások miatt fölszabaduló költségvetési forrásokat a kultúra szolgálatába állította: múzeumok, könyvtárak, iskolák, kutatóintézetek és külföldi magyar intézetek sora jött létre Berlinben, Bécsben, Rómában, Párizsban.

Klebelsberg nemzeti alapú oktatás-, tudomány- és művészetpolitikájában központi szerepet kapott a külföldi ösztöndíjrendszer is. Fiatal magyar tudósok és művészek tucatjait támogatta, hogy a legfejlettebb nyugat-európai országokban tanuljanak, majd tudásukat hazahozzák. Meggyőződése volt, hogy csak a nemzetközi rangra emelt magyar tudomány képes megteremteni az ország szellemi önállóságát. Ezen megfontolásai helyességének egyik legfényesebb bizonyítéka Szent-Györgyi Albert sikere. Klebelsberg támogatásával végezte Szegeden azokat a kutatásokat, amelyekért 1937-ben Nobel-díjat kapott – mind a mai napig egyetlen magyar tudósként, aki Magyarországon folytatott munkájáért részesült ebben az elismerésben.

A kultuszminiszter személyes hitvallásában a kereszténység és a tudomány nem ellentétes, hanem egymást kiegészítő erők voltak. A szegedi Dóm téri Nemzeti Emlékcsarnok avatásakor, 1930-ban elhangzott beszéde a magyar kultúrpolitika egyik legemelkedettebb dokumentuma. A tér – mint mondta –

egy téglába épített, kőbe vésett, ércbe öntött hatalmas Nem, nem, soha!

– vagyis a trianoni igazságtalanság szimbolikus kifejezése és a nemzeti megmaradás ígérete volt.

Klebelsberg nemcsak miniszterként, hanem gondolkodóként is maradandót alkotott. Írásaiban a tudást az emberi tőke legfontosabb formájaként értelmezte: megelőzte korát azzal a felismeréssel, hogy a műveltségbe fektetett beruházás a legbiztosabb nemzetstratégiai döntés. A neonacionalizmus és kultúrfölény kettős elve a magyar modernizáció sajátos útját jelölte ki. Életművét különösen megrendítővé teszi az, hogy mindezt a gazdasági világválság idején, szűkös forrásokból valósította meg. Külföldi hitelekből, állami megtakarításokból, s nem ritkán személyes kapcsolatai révén teremtette elő a szükséges forrásokat. Minden fillért a közjó szolgálatába állított: a költségvetés átcsoportosításával az oktatásra és tudományra költött arány meghaladta a korszak legtöbb európai országának szintjét. A kultúrába fektetett pénzt nem kiadásnak, hanem nemzeti befektetésnek tekintette – olyan tőkének, amely hosszú távon kamatozik.

Halála után, 1932-ben, Magyarország nem csupán az egykori minisztert, hanem a korszak egyik fontos szellemi iránytűjét veszítette el. Kortársai és tanítványai egyaránt érezték, hogy kivételes személyiség távozott. Temetésén Szeged és az ország elitje egyaránt megjelent. A városban mély gyász ült a levegőben, hiszen számos utca és tér, valamint minden új egyetemi és egyházi épület az ő akaratát, hitét és vízióját hordozta. Az utókor értékelése sokáig ellentmondásos volt.

A második világháború és a kommunista hatalomátvétel idején Klebelsberg neve nem volt kívánatos. A megbélyegzett Horthy-rendszer minisztereként eredményeit elhallgatták, s intézményei közül sokat átneveztek vagy megszüntettek. Csak a rendszerváltozás után kezdődhetett meg örökségének méltó újraértékelése.

Ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy munkássága messze túlnőtt a politikai korlátokon. Személyisége különös ellentmondásokat is rejtett: arisztokratikus tartás és népnevelő alázat, kemény szervezői racionalizmus és mélyen hívő lelkiismeret, konzervatív világszemlélet és modern nemzetstratégiai gondolkodás ötvöződött benne. Talán éppen ezen kettősség tette alkalmassá arra, hogy hidat verjen a múlt és a jövő, a hagyomány és a haladás között.

Klebelsberg Kunó öröksége ma is élő valóság. Iskolák, alapítványok, ösztöndíjprogramok viselik nevét. Szellemisége visszaköszön a nemzeti oktatáspolitika hosszú távú célkitűzéseiben. Az általa képviselt kultúrnemzet eszméje ma is iránytű lehet egy globalizálódó világban, amely arra figyelmeztet: a nemzeti identitás nem politikai jelszavakban, hanem a tudásban és a közösségi erkölcs erejében gyökerezik. Életműve a magyar történelem azon ritka nagy teljesítményei közé tartozik, amelyben a szellem ereje fölülkerekedett a pusztító erőkön.

Borítókép: Nemcsak kultuszminiszterként, gondolkodóként is maradandót alkotott (Forrás: Wikipédia)