Klebelsberg a poros, olajos szerkezetben a konok acélrugó. Sohasem értettem mohó sietését, tervben és tettben való telhetetlenségét. Most már látom, hogy valami ösztön csilingelt benne: az idő rövid, magyar embernek sietni kell, mert századokat késtünk – így emlékezett a magyar politikatörténet legnagyobb kultúrpolitikusára Ravasz László református püspök. S valóban, nekünk ebben a hazában mindig az az érzésünk, hogy késésben vagyunk, még az emlékezetpolitikában is a kései utókor hozza helyre azokat a mulasztásokat, amelyeket az elődeik adósságként felhalmoztak. Így vagyunk gróf Klebelsberg Kuno megítélésével is, akinek a nevét évtizedeken keresztül alig lehetett kiejteni vagy leírni.
Önigazolás és cenzúra
A Századvég című folyóirat 1986/2. számában terjedelmes válogatás jelent meg Klebelsberg írásaiból. A szocializmus időszakában ez volt az első jelentősebb publikáció a jeles kultuszminiszter műveiből, komolyabb könyvre egészen 1990-ig kellett várni: Glatz Ferenc szerkesztésében és előszavával az Európa Könyvkiadó ekkor jelentette meg azt a közel hatszáz oldalas kötetet, amely újra a figyelem fókuszába helyezte az addigra szinte már teljesen elfelejtett politikust. A Tudomány, kultúra, politika – Gróf Klebelsberg Kuno válogatott beszédei és írásai (1917–1932) című kötet kiadása jelentős állomása volt Klebelsberg rehabilitációjának, amelynek egyik kezdeményezője a Századvég szerkesztősége volt. Forrásközléseiket Jászi Oszkár írásainak közreadásával kezdték meg az alábbi indokkal:
Főként a XIX. és a XX. század magyar eszmetörténetét és társadalmi gondolkodás történetét szeretnénk minél több oldalról megközelíteni, a korszak magyar és egyetemes sorskérdéseivel vívódó gondolkodók életpályájának egy-egy szakaszát bemutatni. Az egymással tragikusan szembekerülő és egymást meg nem értő csoportok és generációk hadállásainak feltérképezéséhez, gondolkodásmódjuk, eszmeviláguk és érvrendszerük megértéséhez kívánunk adalékokat szolgáltatni.
Az általuk „reformkonzervatívnak” titulált Klebelsberg írásait Tőkéczki László Egy elfelejtett kultúrpolitikus című tanulmánya vezette fel. Tőkéczki az elfelejtett jelzőt használja, pedig a betiltott vagy a feledésre ítélt, az emlékezetből kitörlésre kárhoztatott kifejezések közelebb álltak volna a valósághoz. (A tisztesség kedvéért jegyezzük meg, Tőkéczki már korábban is írt Klebelsbergről, illetve T. Kiss Tamás a nyolcvanas évek elejétől kezdődően folyamatosan publikált a „Gróf” művelődéspolitikájáról.)