„A kultúrpolitika hosszú lejáratú váltó”

L. Simon László szerint az idő rövid, magyar embernek sietni kell, ne késsünk századokat!

541040493 Fotó: ullstein bild Dtl. Forrás: Getty Images

Klebelsberg a poros, olajos szerkezetben a konok acélrugó. Sohasem értettem mohó sietését, tervben és tettben való telhetetlenségét. Most már látom, hogy valami ösztön csilingelt benne: az idő rövid, magyar embernek sietni kell, mert századokat késtünk – így emlékezett a magyar politikatörténet legnagyobb kultúrpolitikusára Ravasz László református püspök. S valóban, nekünk ebben a hazában mindig az az érzésünk, hogy késésben vagyunk, még az emlékezetpolitikában is a kései utókor hozza helyre azokat a mulasztásokat, amelyeket az elődeik adósságként felhalmoztak. Így vagyunk gróf Klebelsberg Kuno megítélésével is, akinek a nevét évtizedeken keresztül alig lehetett kiejteni vagy leírni.

Önigazolás és cenzúra

A Századvég című folyóirat 1986/2. számában terjedelmes válogatás jelent meg Klebelsberg írásaiból. A szocializmus időszakában ez volt az első jelentősebb publikáció a jeles kultuszminiszter műveiből, komolyabb könyvre egészen 1990-ig kellett várni: Glatz Ferenc szerkesztésében és előszavával az Európa Könyvkiadó ekkor jelentette meg azt a közel hatszáz oldalas kötetet, amely újra a figyelem fókuszába helyezte az addigra szinte már teljesen elfelejtett politikust. A Tudomány, kultúra, politika – Gróf Klebelsberg Kuno válogatott beszédei és írásai (1917–1932) című kötet kiadása jelentős állomása volt Klebelsberg rehabilitációjának, amelynek egyik kezdeményezője a Századvég szerkesztősége volt. Forrásközléseiket Jászi Oszkár írásainak közreadásával kezdték meg az alábbi indokkal: 

Főként a XIX. és a XX. század magyar eszmetörténetét és társadalmi gondolkodás történetét szeretnénk minél több oldalról megközelíteni, a korszak magyar és egyetemes sorskérdéseivel vívódó gondolkodók életpályájának egy-egy szakaszát bemutatni. Az egymással tragikusan szembekerülő és egymást meg nem értő csoportok és generációk hadállásainak feltérképezéséhez, gondolkodásmódjuk, eszmeviláguk és érvrendszerük megértéséhez kívánunk adalékokat szolgáltatni.

Az általuk „reformkonzervatívnak” titulált Klebelsberg írásait Tőkéczki­ László Egy elfelejtett kultúrpolitikus című tanulmánya vezette fel. Tőkéczki az elfelejtett jelzőt használja, pedig a betiltott vagy a feledésre ítélt, az emlékezetből kitörlésre kárhoztatott kifejezések közelebb álltak volna a valósághoz. (A tisztesség kedvéért jegyezzük meg, Tőkéczki már korábban is írt Klebelsbergről, illetve T. Kiss Tamás a nyolcvanas évek elejétől kezdődően folyamatosan publikált a „Gróf” művelődéspolitikájáról.)

Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter 1925-ben. Fotó: Getty Images

Még az 1990-es kötet előszavában is kerüli Glatz azt a kérdést, hogy miért nem lehetett évtizedekig értékelni és a helyén kezelni a kultuszminiszter teljesítményét, bár arra – még a kellő óvatosságával együtt is – joggal hívta fel a figyelmet, hogy „a magyarországi történetírás […] a legújabb kor történetének tengelyébe a forradalmak történetét helyezte. Így a forradalom-ellenforradalom »dialektikus ellentéte« emberek tevékenységének, mozgalmak céljainak, kormányok politikájának, sőt gazdasági akcióknak is mércéje lett.” Könnyű azt megmagyarázni, hogy a „dialektikus egységbe” mi minden nem fért bele, s elegánsabb – s nyilván az önigazolás gesztusától sem mentes – a kérdés ilyetén boncolgatása, mint a kommunista állampárt ideológiai és cenzori gépezetének a nyers leleplezése.

A diktatúra összeomlása után a közéleti megszólalásaiban, valamint az írásaiban is világosan és határozottan érvelő Tőkéczki 1986-ban még óvatosan fogalmaz: „Természetesnek mondható, hogy egy gyakorlati politikus, egy az egész életében értelmiségi bürokrataként tevékenykedő ember esetében a homogenizálódás és koncepció nem csupán személyes teljesítmény, szellemi minőség kérdése. Hiszen Klebelsberg egy politikai rendszer s egy politikai irányzat, párt exponense, amelynek hatalmi, társadalmi, gazdasági és kulturális érdekei meghatározó eszmei korlátokat szabnak. Ám az adott mozgástéren belül már sokféleképpen lehet szerepelni, szélességben, mélységben és távlatosságban; itt már az egyéniségnek óriási szerepe van.

Azt is lehetne mondani, hogy minden politikai irányzat gyakorlati értékét két oldalról lehet igazán felbecsülni: egyrészt az adott irányzat problémaérzékenységéből, másrészt a megvalósult lépésekből. Ha ilyen szempontból vizsgáljuk Klebelsberg írásait, akkor olyan politikus áll előttünk, aki – függetlenül attól, hogyan vélekedünk általában az általa képviselt politikai irányzat és rendszer egészéről – figyelemreméltó érzékenységről és koncepciózus látásmódról tesz tanúbizonyságot, s ugyanakkor jelentős mértékben »megvalósító« politikus is.

Minden közelebbi és részletes elemzés nélkül is világos, hogy Klebelsberg elképzelései nemhogy nem opponálták a Horthy-rendszert, hanem annak távlatos megerősítését akarták szolgálni. S ebből egyértelmű az is, hogy e szakpolitikai program politikai és ideológiai síkon még polgári demokratikusnak sem nevezhető, s így egészen értelmetlen volna alkalmazni rá valamiféle mai ítélkezési normát.”

Változatos és gazdag közigazgatási és politikusi életpályájának kiteljesedését jelentette, amikor Bethlen István meghívta a kormányba: 1921 decemberében belügyminiszter lett, majd a választások után, 1922. június 16. és 1931. augusztus 24. között vallás- és közoktatásügyi miniszterként dolgozott.

Egy évtized alatt több eredményt ért el az egyébként megtépázott, a nagy háború és a trianoni békediktátum felmérhetetlen veszteségeit nyögő, összezsugorodott hazában, mint amennyit előtte vagy utána bárkinek is sikerült volna felmutatnia. 

Ha csak munkásságának statisztikai adatait sorolnánk, az letaglózná a kultúra mai felvirágoztatásáért epedező olvasót. Minisztersége elején a Magyar Királyi Országos Levéltár, a Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár, az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum, az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum, valamint a Pázmány Péter Tudományegyetem könyvtárának bevonásával létrehozta az Országos Magyar Gyűjteményegyetemet. Igaz, hogy ezt az egységes irányítást később az intézményi önállósodás programja váltotta fel, de Klebelsberg jól tudta, a válságot, a nehéz gazdasági helyzetet éppen az integrációval lehet átvészelni, s alkalmat teremt a fölösleges párhuzamosságok kiszűrésére – ma hasonló lépésre van szükség a kultúra számos területén.

Építkezés Trianon után

A Trianonnal leépített egyetemi képzést az anyaországban szervezte újjá, s olyan építkezésekbe fogott (Szegeden, Pécsett, Debrecenben), amelyek a felsőoktatásnak, az egyetemi kutatásnak, s különösen az orvosképzésnek adtak új lendületet. A tudományos kutatóintézmények alapítása, a Tudományos Akadémia törvényi függetlenségének biztosítása, a külföldi kulturális intézetek, a Collegium Hungaricumok, illetve a külföldi ösztöndíjrendszer létrehozása is történelmi tett volt. A népiskolai programjának, illetve a vele összefüggő tanárképzési reformjának a hatása óriási volt, gyakorlatilag ezek nélkül felszámolhatatlan lett volna a hazánkat sújtó analfabetizmus. Az 1926-ban elfogadott népiskolai törvény kötelezte a törvényhatóságokat és a birtokosokat a népiskolák létrehozására, aminek érdekében megszervezte az Országos Népiskolai Építési Alapot, s három év alatt ötezer tanyai tantermet építettek, de mezőgazdasági népiskolákat is alapított. Az oktatás mellett a testnevelés, a tömeg- és a versenysport is politikájának középpontjába került, s az ehhez szükséges infrastruktúra-fejlesztéshez is kilobbizta a forrást, mindennek a csúcsteljesítménye a Margit-szigeti sportuszoda megépítése volt. Hangsúlyosan támogatta a hazai múzeumok és könyvtárak fejlesztését, támogatásával gyűjteményeket alapítottak, városi múzeumokat hoztak létre, s minisztersége alatt több mint 1500 népkönyvtárt létesítettek. Ez a rendszer mindmáig kiállta az idők próbáját.

„Zsibbadt” korszak

Kilencszázharminckettő október 11-én, 56 éves korában bekövetkezett váratlan halála mélyen megrendítette a politikai elitet, amely méltóképpen köszönt el tőle. A kultuszminiszter temetése körüli megmozdulás hasonlatos volt Kossuth Lajos 1894-es temetéséhez, csakhogy őt a hatalomban levők is elbúcsúztatták. Klebelsberget Kossuthhoz hasonlóan a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel, húszezer ember jelent meg a szertartáson, és hatalmas tömeg vett részt a szegedi temetésen is. Halála után hét évvel, 1939-ben emlékművet emeltek a tiszteletére a fővárosban, a mai Március 15-e téren. Grantner Jenő klasszicizáló szoborcsoportjának a kálváriája viszont jól jelzi, miért is eufemizmus elfelejtett kultúrpolitikusról beszélni, s hogy miként próbálták a szocialista diktatúra idején személyét és életművét kitörölni a kollektív emlékezetből. A mű mellékalakjai Klebelsberg munkásságának lényegére mutatnak rá: az ülő nőalak a művészetet, a férfi a tudományt jelképezi. A világháborúban megsérült szoborcsoport mellékalakjait Adyligeten állították ki; a szovjetek nyomában járó hatalmasságoknak eszükbe sem jutott a szobrot helyreállítani. Erre egészen 2001-ig kellett várni.

Napjainkból visszatekintve miniszteri munkásságának szűk évtizedére irigykedve állapítjuk meg, mennyi forrása volt tervei kivitelezésére oly korban, amikor az állam sokkal kevesebb tevékenységet és kulturális intézményt finanszírozott, mint napjainkban. 

Éppen ezért olvassuk némi csodálkozással gróf Apponyi Albert szavait a Pesti Napló 1932. október 6-i számában: „Életének tragikuma az volt, hogy döntő jelentőségű és egyéniségével teljesen kongeniális önálló hatáskört, mint miniszter a mai pénzügyi és közgazdasági erők zsibbadásának korszakában nyert. Ez a körülmény alkotásainak határt szabott és még így is kitette őt annak a szemrehányásnak, hogy aktív kultúrpolitikája pénzügyeink romlásának egyik okozója volt.”

Mi mást is kívánhatnánk magunknak s a magyar kultúrának, mint hogy legyen egy olyan „zsibbadt” évtizede, mint amilyen Klebelsberg miniszterségének idején volt. És azt kívánjuk, hogy a mai vezetők is vele együtt vallják: „a kultúrpolitika hosszú lejáratú váltó. Ha az adópolitika vagy a közgazdasági politika rossz, a bajok rögtön jelentkeznek és megmozdul a nemzeti társadalom és javítani kell a hibás politikán. A kultúrpolitika terén nagyon sokáig lehet észrevétlenül vétkezni, de amikor az új nemzedék felnőtt, akkor az elkövetett hibákon, bajokon javítani, segíteni már nem lehet.”

Az idő rövid, magyar embernek sietni kell, ne késsünk századokat!

A cikk szerzője a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója