A hazánkat a közoktatás területén is súlyos hátrányba taszító kommunista dúlás idején a nemzet napszámosainak nevezték azokat, akik az én korosztályom nevelésére, oktatására adták a fejüket. Közeledve a rendszerváltáshoz egy-egy merészebb társaságban elhangzott az a változat is, hogy szegények a nemzet hülyéi. És nem azért, mert nem tanultak eleget, hanem azért, mert ilyen alulfizetett, kilátástalan pályát választottak. Amikor meggondolatlan ifjúként egy év után kiiratkoztam a műszaki egyetemről, feladva a fényes jövővel kecsegtető mérnöki karriert, édesapám azzal vigasztalta önironikusan inkább magát, mint engem, hogy sebaj, fiam, pedagógus még lehet belőled. Ő is az volt. Csak neki elintézték az elvtársak, hogy eszébe se jusson magasabbra törni.

Mindez jól mutatja, mekkora versenyhátránnyal indultunk a kilencvenes években, pedig már akkor is nagyon jól tudta mindenki, hogy a hőn áhított nyugati fejlettség csak a kiművelt emberfők sokaságával érhető utol. Ehhez pedig magasan képzett és jól megfizetett pedagógusok sokaságára van szükség. Harminc évvel ezelőtt, amikor én tanítani kezdtem, egy dán tanár átszámítva pontosan tízszer annyit keresett havonta, mint egy magyar. Mi hatezret, ők hatvanezret. Alig hitték el, amikor egy tanulmányúton magyaráztam nekik. Csak a mai diákok kedvéért említem, de akkoriban harmincezer volt egy színes tévé.

Innen indultunk. Gyanítom, az arányok semmit nem változtak azóta sem. Abban az időszakban sem, amikor a most zajló sztrájkra, demonstrációkra gusztustalanul rátelepedő posztkommunista pártok és szakszervezetek balliberális hangoskodói voltak hatalmon. Emlékszem jól, Medgyessy ötvenszázalékos béremelése tízezer forintot jelentett az akkori átlagos tanári fizetésben, amit Gyurcsányék két év alatt le is nulláztak. Ez az az időszak, amikor az óvodás gyerek is fújta, hogy nem lesz gázáremelés, miközben a gatyánk ráment a rezsire. A pedagógus szakszervezet első embere pedig az MSZP padsoraiban politizált. Érdekes, akkoriban nem szerveztek hídlezárást, pedig tanárok százai kényszerültek biztosítási ügynökké vagy hitelügyintézővé válni.

Joggal mondhatják most a kollégák, ne gyurcsányozzak, a nemzet pojácája tizenkét éve nem rúg labdába. Ám ne felejtsük el, hogy 2010 után a pedagógus szakma az elsők között indította el mozgalmát, hogy felhívja a figyelmünket elégedetlenségükre. Az egy dolog, hogy sokan nem húzunk azóta kockás inget, de a kormány akkor is tudta, értette a helyzet tarthatatlanságát, és az elsők között rendezte – az ország akkori gazdasági erejéhez mérten – a tanárok anyagi megbecsülésének kérdését a közalkalmazotti szférában. Lehet kritizálni az életpályamodellt, lehet jobb megoldásként a minimálbérhez kötni a pedagógus-bértábla változásait, de egyet nem lehet: azt állítani, hogy a nemzeti kormány érzéketlen a szakma problémái iránt, és nem foglalkozik a gyerekeink jövőjét meghatározó szakemberek sorsával.

Igaz, ha elnézem az élőláncot alkotó tanulók életkorát, nagycsoportosok lehettek, amikor mindez történt. Őket valószínűleg könnyű volt félrevezetni azzal, hogy a gonosz hatalom kifejezetten az általuk hőn imádott Jutka nénivel vagy Berci bácsival akar kitolni. De talán hozzájuk is eljutott az a hír, miszerint a kormány tudja, hogy a pedagógusok bére ismét elfogadhatatlan mértékben lemaradt más ágazatok szintjétől, és amint megkapjuk a nekünk járó európai forrásokat, azok egy tekintélyes részét azonnal a bérek rendezésére fordítja. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy alig múlt el a súlyos gazdasági gondokat előidéző Covid-járvány, máris kirobbant a szomszédunkban egy háború, ami az egekbe lökte az inflációt, szinte kezelhetetlen energia- és ezzel együtt járó gazdasági válságot okozva, akkor teljes joggal merül föl a kérdés minden józanul gondolkodó ember fejében, hogy biztos most kell-e sztrájkolni, biztosan ez a legjobb módja-e régi sérelmeink orvoslásának.

És az a helyzet, hogy nagyon nem. A helyzet elmérgesítése, a szülők munkavégzésének ellehetetlenítése, a gazdaság leállása, ebből fakadóan a rend összeomlása kizárólag azoknak áll érdekében, akik azt hiszik, minél rosszabb az országnak, annál jobb nekik. A demonstrálók nézzenek körül, ott rontják máris a levegőt közöttük a karácsony gergelyek, orosz annák és szabó tímeák. Könyörgöm, ne asszisztáljanak tanult kollégáim a szedett-vedett ellenzéki bagázs újabb káoszteremtési kísérletéhez, és különösen óvják meg tanítványaikat a politikai pedofíliától, ne engedjék a hivatásos bajkeverők hatása alá kerülni őket!

Igen, mondják higgadtabb szakmabéliek, de nem maradt más eszköz, hiszen a kormány elvonta a sztrájk jogát, kirúgta a polgári engedetlenkedőket, nem lehet vele tárgyalni, marad az utca. De értsétek meg, kollégák, már a kiindulópont is rossz helyen van. Minden munkahelyről kirúgják azt, aki nem jár be dolgozni. Nincs olyan, hogy egy pedagógus polgári engedetlenségből nem tart órát. Emlékeztek, mi még úgy tanultuk, a pedagógus a pedagógiai folyamatban teljes személyiségével vesz részt. Jóban, rosszban, megbecsülve vagy kizsigerelve, de mindig a tanulók szempontjait elsődlegesnek tartva teszi a dolgát. Még akkor is, ha politizálni támad kedve. Elvárható, hogy azt ne kárt okozva, törvénytelen eszközökkel tegye!

Az pedig óriási tévedés, hogy a sztrájk mindenkire kiterjedő alapjog lenne. A közszolgálati dolgozók sztrájkhoz való joga láncreakciót váltana ki, és alapjaiban ásná alá a közszolgálat alapelveit. Nem én mondom, a német alkotmánybíróság a 2018-as indoklásában fogalmaz így, amikor megerősítette azon jogszabályt, amely megvonja a közszolgálati dolgozók − s így a német tanárok háromnegyedének − sztrájkhoz való jogát. Szóval tegyétek le ezeket a táblákat, és higgyétek el, a magyar társadalom is, a kormány is veletek van. Hamarosan a fizetési jegyzékeiteken is látjátok majd ezt. De csak akkor, ha nem dőltök be azoknak a káoszhuszároknak, akik megmozdulásaitok idején is azon mesterkednek, hogy ne férjünk hozzá ahhoz a pénzhez, amiből a ti problémáitok is megoldhatóvá válnának.

Borítókép: A budapesti Attila úton vonuló tüntetők (Fotó: Teknős Miklós)