Casus belli

Holnap emlékezik meg a világ az Egyesült Államok ellen 2001. szeptember 11-én elkövetett támadások tizedik évfordulójáról. Bármit is gondoljunk a példátlanul összetett és pusztító merényletekről vagy az azóta történtekről, két dolog bizonyos: aznap New Yorkban, Washingtonban és Pennsylvaniában csaknem háromezer ártatlan embert gyilkolt meg az erőszak egyik legalantasabb megnyilvánulása, a terrorizmus; a tragikus esemény korunk történelmének fordulópontjaként követelt helyet magának, s mint ilyen, nagyban megváltoztatta életünket. Nem is lehetünk tudatában annak, hogy mennyire.
Borzongva idézzük fel azt a (magyar idő szerint) délutáni pillanatot, amikor a második eltérített repülőgép is a Világkereskedelmi Központba csapódott – amikor a kezdeti értetlenséget felváltotta a bizonyosság, hogy támadó szándék áll a háttérben. De a hitetlenkedés maradt, még órákon, napokon át. Hogy az Egyesült Államokat, a világ domináns hatalmát, a demokrácia zászlóvivőjét ilyen csapás érhette egy radikális iszlám csoport részéről, alig tíz évvel azután, hogy megnyerte a hidegháborút és „felszabadította” térségünk országait, egykori riválisát, a Szovjetuniót pedig a történelem szemétkosarába hajította!
Az első sokk elmúltával aztán mi, itt Európa közepén – százszor megalázott, legyőzött nemzetek –, elkezdtük pedzegetni, hogy vajon miért szenvedte el Amerika, a nyugati világ ezt a pofont? A részvétbe vegyülve nem volt itt semmiféle rosszízű feltételezés, csak a józan paraszti ész, amely ok-okozati összefüggéseken keresztül próbál magyarázatot találni a történésekre.
S ekkor bekövetkezett a szakadás, amit azóta sem tudott öszszeölteni senki sem.
Amerika láthatóan nem keresett választ a fenti kérdésre, s aki azt feltette neki, megvetette. Válasza egészen más jellegű, bár nagyon is határozott volt: nem telt el egy hónap, s megtámadta az afganisztáni tálib rezsimet, amely menedéket adott a csapásokat felvállaló, Oszama bin Laden vezette al-Kaida terrorszervezetnek. De a Bush-kormányzat által frappánsan globális terror elleni háborúnak elkeresztelt műveletek itt még nem értek véget. Amerikai és „aki nincs velünk, az ellenünk van” elven toborzott régi-új szövetséges csapatok jelentek meg szerte a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában, országokat felforgatva, rendszereket buktatva, s halottak tízezreit hagyva maguk után, erős államokat, partnereket, stabilitást véletlenül sem. Indok persze mindig volt, hogy miért így meg miért úgy, meg hogy ezt a mi biztonságunkért teszik, de lassan egyre többen döbbentek rá világszerte, hogy ez már több, jóval több, mint az agresszió áldozatának védekezése vagy válaszcsapása.
Derengeni kezdett a fény, de nem a szabadság földje és a bátrak hazája állt előttünk, aki a Szabad Európán át évtizedekig reménnyel táplálta szívünket. A jó öreg, gonoszra görnyedt geopolitikai opportunizmus volt az. Természetesen nem minden előzmény és számítás nélkül, birodalmi arroganciával, emberijog-sérelmekkel, civil áldozatokkal, az erőforrások uralásának szándékával és a katonai-ipari komplexum csillapíthatatlan profitéhségével, ahogy illik.
Terror volt, terror lesz. Több vagy kevesebb. Lesznek arcai, antihősei, mint a májusban agyonlőtt Bin Laden. Fájó sebeket ejthetnek társadalmakon, de olyan egzisztenciális fenyegetést aligha hordoznak, mint a háborúk széles spektruma, melyeket a globális hatalmi játszma igazi főszereplői szabadíthatnak az emberiségre. S fognak is, ha érdekeik azt diktálják. Vagy ha számításaikba tragikus hiba csúszik, amint az a tűzzel játszókkal időről időre megesik.