Csatazaj helyett türelmes munkára van szükség

Vegyes, aggódással és várakozással teli érzelmekkel figyelem a magyar orvostársadalom új keletű vergődését, jelesül a rezidensek kenyérharcát. Reménybeli kollégáim figyelmébe is ajánlva, megosztanám az olvasókkal néhány gondolatom.
A magyar egészségügyet két dolog köti béklyóba: az egyik a forráshiány, a másik a hálapénz intézménye. Látszólag a kettő nem kapcsolódik szorosan egymáshoz, ám a valóságban egymást erősítő, a kitörési lehetőségeket blokkoló viszonyrendszerről van szó. Ehhez az állapothoz nyitottak egy újabb frontot az utánpótlást biztosítani hivatott rezidensek. Számos fenntartásom van a kezdeményezéssel kapcsolatban. Az első etikai jellegű, ami a mai világban talán a legnehezebben védhető, azaz legkönynyebben támadható. Pályám elején még természetesnek számított az élet minden területén, hogy aki munkába állt, előbb alkalmasságát, rátermettségét, tudását bizonyította, s csak aztán formált véleményt annak ellentételezéséről. Ma sajnos fordított sorrend alakult ki: a pályakezdő meghatározza, hogy mennyiért hajlandó elmenni egy-egy munkahelyre. A rezidensek már-már zsaroló pozícióját értem, de nem tartom elfogadhatónak. Úgy kívánnak kiemelt elbánást a maguk számára, hogy ehhez még nem bizonyítottak. Az elvégzett egyetemi évek nem hozhatók fel érvként, hiszen a tanulmányi időszak áldozatát a társadalom ellentételezte, ha úgy tetszik, megelőlegezte a bizalmat.
A pályakezdő lét egy másik morális aspektusa is felmerül a viták kapcsán: az egyetemi évek nemcsak a tudás elsajátítására szolgálnak, hanem a szakmai, hivatásbeli identitás, „együvé tartozás élmény” kialakulására. Ez egyfajta sorsközösség-vállalást is jelent. Szűkebb értelemben az orvostársadalommal, tágabb értelemben az egész magyar közösséggel. Vajon milyen üzenete van annak a kezdeményezésnek, amely a közösség által megelőlegezett áldozathozatalt úgy viszonozza, hogy az egyetemi tanulmányok után csak fiskális alapon közelít a jövőhöz? Avagy milyen lelkülettel tud majd évek, évtizedek múlva szeretteihez hazalátogatni az a fiatal kolléga, aki „csak” az alacsony bérek miatt hagyja el az országot? Eszem ágában sincs bűntudatot ébreszteni, csupán rávilágítanék olyan tényezőkre, amelyek szerintem sokkal fontosabbak, mint az aktuális fizetés. A társadalmi megbecsültség, az emberek egymás iránti tisztelete, a munkahelyek segítő-támogató légköre majdnem olyan fontos tud lenni, ha nem fontosabb, mint a forintban kifejezhető fizetés. A bizalom, a bízni tudás nagy ajándék. 25 éves pályafutásom alatt (hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem értek csalódások) a megelőlegezett bizalommal még mindig pozitív az egyenlegem.
Rezidens kollégáim elszántságát nagyra becsülöm, bízom abban, hogy őket is a jobbító szándék vezérli. Ám az eszközt már vitatom. Bajainkat nemhogy csökkentené, hanem rendszerszinten mélyíteni fogja követeléseik esetleges elfogadása. Újabb törésvonalakat fog szülni, és ahelyett, hogy közelítenénk egy megoldáshoz, tovább távolodunk a lényegtől. És ebből a szempontból az államtitkárság ösztöndíj-konstrukciója sem előremutató, inkább kármentésnek tűnik. A leggyengébb pontja a hálapénzzel kapcsolatos elvárása. A hálapénz intézményrendszerének társadalmi beágyazottsága okán naivitás azt hinni, hogy ez a kérdés egyoldalúan rendezhető. És itt ér egybe a forráshiány, a hálapénz és az utánpótlás megoldhatatlannak tűnő problémája. Ez már nem egy szűk kör, jelesül a szakma, és nem is az egészségpolitika gondja, hanem össztársadalmi probléma. S ha az, akkor a társadalom nélkül, annak bevonása nélkül nem fog sikerülni – más kérdés, hogy vajon a társadalom érett-e erre, avagy akar-e ezen változtatni.
Az elvárásokat csak párbeszéddel tudjuk rendezni. Ha úgy tetszik, új társadalmi/társadalombiztosítási szerződésre van szükség. Ebben helyet kell kapnia az utánpótlás kérdésének és a már évek óta a pályán lévők elvárásainak is. Figyelembe kell venni az ellátórendszer lehetőségeit, korlátait, s nem utolsósorban az egyének, a közösségek egészségük iránti felelősségét. Azonban ehhez a folyamathoz a csatazaj nem illik, sokkal inkább a türelmes, kitartó, következetes munka. Bízom abban, hogy „idealista” véleményemmel nem vagyok egyedül.

A szerző háziorvos