Egy eltussolt bűnügy

A székely-magyar rovásírás korai pártolója volt Mátyás kolozsvári lovas szobrának alkotója, Fadrusz János. 1900 körül így írt a Szilágy című lapban: „A magyar rovás-írás, ősi kultúránk e vitás kérdése perdöntő fordulóra ért. Kitudódott, hogy nem csak emlék – de eleven kincse a nemzetnek, máig is él a magyar nép között…” Az ünnepelt szobrász Zilah városának ajándékba elkészített egy szoborkompozíciót, a Tuhutum-emléket, melynek vaskos oszlopára rovásírásos feliratokat, ősi magyar dalszövegeket vésett (a Meszesi-kapu hágóján átkelve Zilahra érkezett honfoglalók dicsőségére).
A dalok kivétel nélkül hamisak.
Fadrusz óriási művész volt, indulatos ember – de nem csaló. Félrevezették. A csalót Somogyi Antalnak hívták. 1811 körül született a Csallóközben. Szabadelvű politikus volt, 1848-as országgyűlési képviselő, később párizsi, londoni, máltai emigráns, írt és beszélt németül, olaszul, franciául. És volt még valami, ami fontos: nagy hazafi, rossz költő és könyvgyűjtő. Barátainál – többek közt az erdélyi Karacsay grófnőnél – tárolt ládáiban sok könyvritkaságot őrzött. Saját munkái közt találunk egy dolgozatot, mely a Régi magyar énekek címet viseli, és 1873-ban jelent meg. Előszavában így ír: „Bécsben harmadéve, több más latin könyvvel együtt, szereztem Ciceronak De officiis Lib. 3. etc. 1582. évi kiadását. E könyv nyomtatott levelei közé jegyzetekre való levelek kötvék, a papír minősége szerint itélve, XVI-ik századbeliek. Ezek egy részére van írva a jelen füzet tartalma székely betűkkel, a melyek a Bél [Mátyás] múlt századi munkájában közlöttekhez hasonlók, csakhogy sok helyt összefolynak.”
Ez volna az utolsó tulajdonosáról elnevezett Karacsay-kódex. Az összes belekötött rovásbetűs levél hamisítvány. Toldy Ferenc egy magánlevélben így írt az állítólagos régi magyar énekekről: „Az Ossian szerzője legalább élvezeteset nyújtott, de Somogyi műveiről hallgatni kegyesség.”
Ezekből a régi magyar dalokból vésett fel Fadrusz a zilahi obeliszk oldalaira hat éneket.
A nagyszerű Várkonyi Nándortól idézek: „a rendszeres kritikai vizsgálódás [a rovásírásokkal kapcsolatban] csak a 19. században indult meg, különösen amikor sokféle hamisítvány hívta fel reá a figyelmet, s lelkes műkedvelők serege kezdte veszélyeztetni a kérdés tisztázását. Ez volt a mi külön írástörténetünk fattyúhajtása – érdekes, olykor bűnügyi zamatú regény, amely olyan teljesítményekben tetőződött, mint Fadrusz János zilahi Tuhutum-emlékének ősmagyar Naphimnuszai.”
Bűnügyi zamat? Nocsak! Mire gondolhat a jeles szerző?
Lássuk! Egy 1906. júliusi levelében Herman Ottó így nyilatkozik Fadrusz lelkesedéséről: „Ez a fanatizmus a legtisztább forrásból eredt: mindenben be akarta bizonyítani a magyar nemzet nemességét, nyelvének eredetiségét, ezért valóságos düh vett erőt rajta, ha valamely nyelvész bizonyítgatta, hogy ez vagy az a magyar szó átvétel. Ez vitte akkor is, amikor Király Pált követte és Tar Mihályt komolyan vette.”
Ki az a Király Pál, és főképpen ki lehet Tar Mihály?
Haladjunk sorjában! Fadrusz nem akármilyen betűkkel véste rá a zilahi emlékre Somogyi Antal hat énekét. Tar Mihály betűit véste a kőbe. Tar Mihály pedig a Temes vármegyei Omor település lakója volt, aki állítólag a mindennapokban is használta a rovásírást. A szobrász éppen őrá alapította nézetét, miszerint a rovásírás a nép körében mindig is élt.
Most váltsunk forrást! A világhálón bukkantam rá arra a weboldalra, melynek segítségével fény derült a bűntényre. A honlap gazdája (egy harcias amazon) a Fadrusz-ügy kapcsán azt írja, hogy a „Hunfalvy Pál emlőin nevelkedett akadémikusok” megdühödtek, egyben páni rémület vett rajtuk erőt, látva, hogy a rovásírás romba dönti nagy művüket.
Nem nehéz kitalálni, mi lehet a nagy mű. Nyilván az osztrák–német érdekek szerint politikai okokból összetákolt és ránk erőltetett elmélet, mely a szittya–hun–avar rokonság helyett finnugor eredetünket hirdette. Idézem tovább a weboldal szövegét: „Szily Kálmán főtitkár nyomban bizottságot hozott létre, amelynek feladata volt Fadrusz János állításának tudományos vizsgálata. E bizottság tagja volt többek között egy nevét Ferberről Szinnyeire változtató nyelvész és a hétéves koráig csak németül beszélő Hermann Ottó.”
Szinnyei Ferber József amúgy a magyaron kívül németül, franciául, angolul, olaszul, spanyolul és szlovákul beszélt, genealógiával és helytörténettel foglalkozott, a Magyarország vármegyéi és városai című gigantikus sorozat szerkesztésében Borovszky Samu munkatársaként dolgozott, hatodik főigazgatója volt a Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtárának. De ne legyünk szervilisek: mindez éppen hogy gyanússá is teheti személyét. A „hétéves koráig csak németül beszélő” Herman Ottót talán be sem kell mutatnunk. (Mindenesetre egy n-nel írjuk a nevét.) Valóban gyanúsan sokat nyüzsgött ez a nagy magyar polihisztor pók-, hal- és madárkutató fényképész, néprajzos-ősrégész, aki lengyel szabadságharcos volt, kétszer is meglátogatta száműzetésében Kossuth Lajost.
Lássuk, mit találunk még az ügyről a honlapon!
„A vizsgálóbizottság tagjai sorra hozták a »tudományos« bizonyítékokat, hogy nagy szobrászunk állításai hamisak. Nem boldogultak azonban Tar Mihállyal, akinek olyan pártfogója akadt, mint Király Pál, a Budapesti I. Kerületi Tanítóképző irodalomtörténész főigazgatója. Király Pál rovásírásos emlékeink gyűjtője volt, Tar Mihállyal rovásírásos levelezést folytatott…”
Meg is indultak az akadémiai rohamosztagok Fadrusz, Király Pál és Tar Mihály ellen. „A csata első áldozata a Hunfalvyt élesen bíráló Király Pál volt, akitől Tar Mihály 1902. szeptember 10-én még a rovásírással kapcsolatban nagy terveket szövögető levelet kapott, melyre Tar 15-én válaszolt. Október 16-án azonban már fájdalommal és megdöbbenéssel írja, hogy Király Pál váratlan elhunytáról értesítette annak családja.”
Az első hulla.
„A következő céltábla Tar Mihály volt. Szeptember 28-án Szily Kálmán egy akadémiai tagot, továbbá egy alispánt, egy főszolgabírót és két tanárt küldött az omori földművesre. Tar valahogy túlélte az akadémiai érdeklődést, mert másnap, amikor Sebestyén Gyula néprajzkutató meglátogatta, még életben volt.”
Nyilván lepaktált.
„Az akadémiai bizottság útjában tehát már csak Fadrusz János állott. […] 1903 márciusában az akadémiai bizottság ismét összeült a rovásírás dolgában, az elmarasztaló döntést azonban meghiúsította, hogy Fadrusz kimentette magát, jelezvén, hogy a rovásírásra vonatkozóan újabb perdöntő adatokat talált. Hogy melyek voltak ezek, azt talán soha nem tudjuk meg, ugyanis 1903. november 30-án Szily Kálmán tudományos akadémiai főtitkár vezetésével a bizottsági tagok ismét összegyűltek, s jegyzőkönyvileg sajnálkoztak, hogy Fadrusz János bizottsági tag – a magyar művészet nagy kárára – elhunyt. (45 éves volt!!!)”
Milyen finoman fogalmazott Várkonyi Nándor. Még hogy „bűnügyi zamatú”. Fadruszt egyszerűen kivégezték. A rovásírás miatt. Tiszta elmebaj.
Ahogy elmebaj az is, ami a zilahi megyeháza mögötti sétatéren emelt szoborral, Fadrusz Pogány-oltárával történt. A tömzsi obeliszk tetején egy kopasz nyakú saskeselyű, őseink turulmadara gunnyasztott, az oszlop lépcsein egy-egy démonűző lókoponya meredt vaksin, de fenyegetően a négy égtáj felé. És persze azok az átkozott rovásírások. Ez már a román kommunista-nacionalista diktátor Erdélyében sok volt: az emlékművet, valamikor a hatvanas évek vége felé, egyszerűen eltüntették.