Egy igazi, ütőképes csapat

Persze láttunk mi már ilyet. Van nekünk Amadindánk, amely nagyon korán ébredt, de nem pusztán az életkor és a dupla fenekűn jó ütemérzék Rácz Zoltánék erénye. Az is, hogy sosem a show volt fontos, legfeljebb a szilveszteri hangversenyen. A kotta lejátszása, a huszadik századi és a kortárs zene (ma már nem ugyanaz!) megszólaltatásszolgálata, azután inspirációja is. És van a Talamba, és jönnek más fiatalok – de itt az osztrák Martin Grubinger is, és neki most dramatizált ütő-DVD-je jelent meg.
A Grubinger fiú (mert apja is játszik) már a harmadik évezred gyermeke. Kameragén, laza, dinamikus és virtuóz – utóbbit persze minden kor istenítette. Kamaszarca felderül, néha fájdalmas grimaszba torzul, kivetül rá minden, ami az ütésekbe érthető, magyarázható. Gyakran, például a Xenakis-darabban subito pianókba guggol a társakkal: hatalmas, koreografált csapások után csak simogatják a bőröket. Ha nem látnánk túlzó mozdulataikat, mit se hallanánk – a látvány könnyíti és kiteljesíti az érzékelést.
Jól szerkesztett műsor. Néhány jellegzetes hangszer és a szerzők örvén valamennyi kontinenst felsorakoztatja, épp csak az Antarktisz marad el, pedig arra is volna pár ötletem. Pingvinkörmöket paprikamód felfűzve zöröghetnének, vagy a szamárállkapocs nevű szimfonikus csattantóeszköz mintájára fókaállkapcsot fabrikálhatnának: a többi úgyis csak a szokásos dübörgés, viszont tagadhatatlanul magas színvonalon. Hogy keveset hibáznak, azt a magamfajta dobcivil legfeljebb abban méri, hogy még kisméretű bőrös holmikon, nagy sebesség mellett is kevés kávahang hallik.
És azért is jól szerkesztett a műsor, mert feltűnnek más, nagyszerű művészek is. Az ausztrál Rod Lincoln fúziós témája, a Moods for interaction arra is „módot” ad, hogy közelről megbámuljuk egy hathúros basszgitáron flamencózó, aztán a bundok csettintgetésével önmagát kísérő zseni, Heiko Jung játékát. De a többi se kutya: a szárnykürtös, a pozanista, a B-trombitás és igen, igen, főleg a dobfelszerelést kezelő fiú, Sebastian Lanser szólója igazi attrakció. Eközben Grubinger és változó számú, hol szextettbe forduló, hol trióvá szűkülő csapata, a Percussive Planet Ensemble áll négy-négy marimbaverővel a kézben, izzad, nevet és figyel, s ha a variációsor rajtuk, beszállnak újra. Ugyanez a bővített, rézkaros bigbandcsapat szólaltatja meg Michel Camilo amerikai nótáját, míg „a marimba japán nagyasszonyának” (a kísérőfüzet szerint létező kategória), Keiko Abénak The Wave című kompozíciója arra tanít, mennyire meg kell becsülnünk az idő- és koncentrációmennyiséget, amit egy ütőegyüttes próbafolyamata jelenthet.
De a végére hagytam a nagy ötlet hozsannáját. Fellelkesített, pedig aligha láthattam kiforrott alkalmazását, vibrafonozás során afféle mobiltelefon-kamera minőségében tűnt fel. A fifikás rendező, bizonyos Hans Hadulla ugyanis nem elégszik meg tíz kreatív kameraállással, inkább miniatűr optikát telepít a homlokra, így pontosan azt látjuk, amit a játékos: a kottában írotthoz képest hol erre, hol arra hullámzó lapkasorokat. Ha mikrofon lehet musicalhősök járomcsontján, miért is ne?
És vajon mi lesz ezután? Operákban használva egymásra nézési szögeket is kapunk majd? Képválasztási opcióban megtekinthetjük Otello Desdemonáját, amint a féltékenységbe őrült férfi hozzá közelít? A távlatok hatalmasak, de nem csak ezt köszönjük a huszonnyolc esztendős osztrák srácnak.
(Grubinger: The Percussive Planet – Deutsche Grammophon DVD, 2011.)