Ki ez a cuki öreg bácsi, aki olyan morcosan szaval? A kérdést nem egy gyenge szakközépiskola diákja, hanem fiatal gimnáziumi némettanárnő tette fel elképedt kollégáinak. Latinovits Zoltán éppen Weöres Sándor Majomország című versét mondta, az egyik idősebb pedagógus lelkesen mutatta a digitális táblán legújabb szerzeményét. „A majmoké a világ” – kiáltotta oda végül szinte a kolléganőnek címezve a sort Latinovits az archív felvételről. Az eset jól mutatja azt a tudásbeli szakadékot, amely a nemzedékek között feszül; az ifjú tanárnő megérzett valamit, és váratlanul elszégyellte magát.
Pedig azt hinnénk, ha valakinek a neve ismerős az újabb nemzedékek számára is, Latinovitsé aztán igen, hiszen igazán szájára vette a pletyka. Legalább annyi történet kering róla idehaza, mint annak idején kis túlzással Kossuth Lajosról vagy Rózsa Sándorról. Egy időben a fél ország tudni vélte, hogy milyen botrányok voltak a Fészekben, hogyan rántotta le Szinetár Miklós terített asztalát, miért verte meg Alfonso, milyen keresetlen szavakat vágott az exávós kabaréfőnök, Komlós János fejéhez. Máig mesélik, hogyan várt rá hosszan a Szindbád forgatására induló filmgyári autó, s hogyan fakadt ki Nagy Annának a késést kifogásoló megjegyzésére, határozottan közölve, hogy a színésznővel nem utazik. Beszélik, kit vágott pofon ugyanazon a forgatáson, hogyan veszett össze és békült ki Huszárik Zoltánnal. Azt is tudni vélik, hogy ökölbe szorított kézzel integetett az Utazás a koponyám körül svédországi felvételére induló vonat ablakából, miközben azt kiáltotta a peronon állóknak: vissza se jövünk!
Haláláról hallottam eddig a legkülönösebb szóbeszédet. Eszerint a városligeti Közlekedési Múzeum falába annak a Nohab mozdonynak az elejét építették be, amely halálosan megsebezte. A múzeumban a terepasztalokat működtető idős úr pedig nem más, mint maga a mozdonyvezető.
A legkülönfélébb változatban élő anekdoták igazságtartalma számos esetben finoman szólva is kétségbe vonható. Egy fontos visszatérő motívumot azonban érdemes megjegyeznünk: a hoszszabb-rövidebb históriák általában személyiségének különleges erejét, harcias szókimondását idézik. Ő maga jegyezte meg ezzel kapcsolatban újvidéki vendégszereplésén: „Káros szenvedélyem a dohányzás meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.” Ha nem fogadhatjuk is el teljesen az életében a Kossuth-díjra méltatlannak nyilvánított művész keserű-ironikus megjegyzését – hiszen számtalan esetben igazságtalanul bántotta egyébként tehetséges kollégáit –, mégis mély hitelesség rejlik szavaiban. Szenvedélyes igazságkereső volt, akinek, mint azt talán túlozva Huszárik Zoltán mondta róla, minden napja felért egy forradalommal.
Gerald, Roli és Zoli bohóc társaságában a liget, az állatkert, az angolpark varázslatos világában nőtt fel „gyönyörű és zsibongó kulisszák, régi pincérek és tornyos sipkájú szakácsok között furcsán egyedül” a Gundel család legifjabb sarjaként, akit a nagyapa, Gundel Károly saját fiaként nevelt anyja második házasságáig. Első színészi elismerését Bajor Gizitől kapta, aki rokona hívására részt vett a Szent Imre Gimnázium önképzőkörének egyik előadásán, s a függöny legördülése után ennyit mondott az ifjúnak: „Tanuljon tovább, nagy színész lehet magából.”
Építészmérnöki diplomával a kezében vágott neki hatalmas pályájának Debrecenben 1956 szeptemberében. Ahogy a Ködszurkálóban írja: „Kezemben egy koffer fehérnemű, két öltöny, hátamon huszonöt év reményei között egy zsák Remény és egy skatulya Bizalom.” A statiszta- és epizódszerepek után nem sokkal már főszerepeket kapott. A színházi élet hektikussága, a vezetőváltások, az ország sorsa iránti aggodalom – a forradalom leverése utáni reménytelen korszak ez – sodorhatták mindezek ellenére első mély depreszsziójába.
Kétségeiből szerencsés találkozás mentette ki: 1958-ban érkezett Debrecenbe igazgatónak a legendás Szendrő József és a pályakezdő Pethes György rendező. Az évad első premierjén, szeptember közepén kapta Szendrőtől a pálya folytatásához erőt adó mondatokat: „Embernek meggyógyulni a legjobb úgy, ha művészember lesz belőle. És maga azzá lehet.” Pethes pedig Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című darabjának főszerepével első igazán nagy sikeréhez segítette hozzá.
A Kohout-mű élete fontos fordulópontjára is elkísérte. Ekkor már Miskolcon volt szerződése, Szendrő küldte ide „terápiaként” a nehezen megszerzett sikereitől elszédült, a színháztól a színészklubig, illetve az Aranybikáig vezető utat szinte félnapi rendszerességgel megtevő, éjjelenként gyakran dorbézoló művészt. 1960 őszén a miskolci igazgató, Ruttkai Ottó vendégszerepelni hívta meg a városba ünnepelt testvérét, Évát. Az Ilyen nagy szerelem próbáján Latinovits és Ruttkai egymásra nézett: „nem tudtam folytatni… a saját szemeim néztek vissza rám!” – mesélte utólag Ruttkai Éva. (Latinovits, mint később kiderült, tudatosan készült erre a pillanatra.) A színésznő részéről először flörtnek induló, az alig ismert vidéki színész és a fővárosi sztár között szövődő „szabvány eset” néhány napon belül komollyá, életútjukat végigkísérő hatalmas szerelemmé vált. Soha nem házasodtak össze, bár Latinovits 1963-ban már a Vígszínházban játszott, s a gyűrűt is megvették.
Pesten még vadabb, minden emberi tartalékot mozgósító energiával vetette bele magát a színházi életbe és a filmezésbe, s ahogy kortársai mondják, „fantasztikus, emberpróbáló, felőrlő feszültségben játszott”. Feladatait halálosan komolyan vette: rendkívüli alapossággal készült egy-egy szerepre, legyen az akár Csehov Ványa bácsija vagy az Egri csillagok filmváltozatának elhanyagolható epizódja.
Felkészülésének szakaszairól keveset tudunk. Nemeskürty István, aki mint a Budapest Stúdió vezetője számtalan mű megszületésénél bábáskodott, mesélte, hogy a „csapó” elhangzásáig a rendező kivételével szinte mindenki elől titkolta, kit hogyan fog megjeleníteni. Szokása szerint veszekedett, pikírt megjegyzéseket tett, lebilincselően anekdotázott vagy éppen félrevonult. Aztán elkezdődött a felvétel, s „szinte varázsütésre megváltozott. A figura tökéletesen készen, kidolgozottan jelent meg.”
Felelősségtudata, amelyet a közös munka iránt érzett, pontos meglátásai, ezzel elegyedő depresszív hangulatai, belső félelmei fokozottan fordították az éppen próbált mű vagy forgatott jelenet felé. Ha hagyják társrendezővé válni, erre is kész lett volna sokszor, s emiatt nem egy rendezővel állt permanens konfliktusban a munka idején.
Leginkább Révész György volt az, aki ilyen helyzetben kezelni tudta, s félrevonulva megbeszélte vele nemcsak a forgatás részleteit, hanem az országos és a magánéleti bajokat is. Huszárikkal szintén jól kijött, igaz, sokszor csak a részegségig menő ivászat, mély beszélgetés oldotta fel konfliktusukat. Megtalálta a hangot Kovács Andrással, Fábri Zoltánnal s egy ideig Jancsóval is.
Kazimir Károly, aki két évig volt főnöke a Tháliában, mesélte egykor, hogy az Örkény-dráma, a Tóték Őrnagyát valósággal kisajátította, „mintha ő volna a Tóték szerzője, az Őrnagy figuráját ő találta volna ki, ő copyrightolná”. Ugyanezt tette Kazimir szerint a Mario és a varázsló Cippolájaként. Szerepét teljesen magáénak érezve még a rendezőt is kirekesztette volna a próbafolyamatból. „Hiába mondtam neki: »Zoli, nem te írtad a darabot!« »Nem én írtam – válaszolta –, de én játszom, és az több!«”
Thomas Mann Mario és a varázsló adaptációjának néhány előadásán A Mester és Margarita feketemágia-jelenetéhez hasonló élményben lehetett részük a színházlátogatóknak. Latinovits valósággal hipnotizálta a közönséget, akadt olyan néző – Kazimir meséli –, akit úgy kellett visszavezetni a helyére, mert megindult a színpad felé. Hasonló eseteket idéz fel egy írásában Szigethy Gábor irodalomtörténész is. Amikor Cippola szuggesztív erejével táncra kényszerítette a szereplőket, a közönség soraiból is többen elindultak fölfelé, és beálltak partnerükkel a dance macabre-ba. A döbbenet megbénította a színészeket, a műszakiakat, a helyükön maradókat. Egyedül Latinovits tudta, mi a dolga: egyenként vezette vissza alkalmi partnereit a nézőtérre.
Kritikusai sokszor modorosságáért kárhoztatták. Nemegyszer valóban az volt. Leginkább élete vége felé rögzített szavalatain érezhető utólag némi manír. „Modorossága” azonban legtöbbször álca, tudatosan magára öltött viselkedési mód, amely szerves része volt az általa felépített szerepkompozíciónak, elengedhetetlen kelléke saját mágikus művészi szertartásának. Szigethy Gábor hívja fel a figyelmet erre a tudatosságra: Várkonyi Zoltán a hetvenes évek elején újra színpadra állította Pirandello IV. Henrikjét, ifjúkori legendás szerepét Latinovitscsal játszatva el. Szigethy egy este egyszer csak arra figyelt fel, nem úgy történnek a dolgok a színen, mint addig. Latinovits kásás hangon beszélt, valósággal kipréselte magából a szöveget. Részegnek hitték, aki perceken belül kidől. Aztán eltávozott a kuliszszák mögé az utolsó színész is. A szerep szerint Latinovits egyedül maradt a közönséggel. Hosszú, a nézőket magához láncoló csönd után folytatta szövegét, „tisztán, artikulálva, hideg józansággal: »Pojácák! Pojácák!« Nem kaptam levegőt. Színházban sem azelőtt, sem azóta ilyen félelmetes pillanatot nem éltem át.”
Szuggesztivitása teszi utánozhatatlanná a szó szoros értelmében előadó-művészetté lett versmondását, azzal együtt, hogy néhány szavalata kifejezetten rosszul sikerült. A veszprémi színházban – Németh László Győzelmét, Gorkij Kispolgárokját rendezte – valósággal hipnotizálta színészeit, intellektuálisan is lenyűgözve őket. A Kispolgárokat Koltai Tamás kritikus annak idején színháztörténeti jelentőségű alkotásként emlegette.
Színészfejedelemnek tartják – nem véletlenül –, bár kortársai között számos hasonló kaliberű művész volt, elég csak Darvas Ivánra, Sinkovits Imrére, Kállai Ferencre, Őze Lajosra, Márkus Lászlóra gondolni. Közülük talán az az önpusztító, mágikus, forradalmi attitűd emeli ki, amely egész pályafutását végigkísérte. Halálának rejtélyes körülményei ugyancsak az őt körülvevő misztikus aurát erősítették, s emelték fel végleg megingathatatlan színésztrónjára.
origo.hu
Nyírmeggyesi gyerekbántalmazás: megszüntették a tanár jogviszonyát
