Falig hátrált a magyar mezőgazdaság

Bár jó termésre, kedvező esztendőre számíthat idén az agrárium, mindez már szinte semmit sem jelent a magyar gazdaság növekedése szempontjából. Nem véletlenül, hiszen mezőgazdaságunk pöttömnyi szeletet, mindössze három százalék körüli értéket képvisel a bruttó nemzeti összterméken (GDP) belül. Elemzők sorától hallhattuk ezt az elmúlt hetekben, amikor szóba kerültek a honi gazdaság rövid távú kilátásai. A magyar mezőgazdaság az elmúlt bő két évtizedben – egy-két reménykeltőbb időszaktól eltekintve – folyamatosan zsugorodott. Milliónyi ember került ki az ágazatból. Óriási a lemaradásunk a nyugati versenytársakhoz képest, forintban kifejezve ezermilliárdos lehet a távolság. Hatalmas piacokat adtunk át a külföldieknek. A falig hátráltunk, innét már nincs tovább.
A magyar mezőgazdaság jelenlegi válsága csaknem egyidős a honi labdarúgás mélyrepülésével. Ez utóbbi kezdetét az 1986-os mexikói világbajnoksághoz köti a közvélemény. Az agrárszakemberek pedig 1985-re datálják a kádári agrárkirakat rendszerváltás előtti megingását, a most is tartó krízis első jeleit. A nagyüzemek egy része 1990-re olyan helyzetbe került, hogy az első komolyabb szélfuvallatra kártyavárként összedőlt. Ebből következően erős túlzásnak számít az az állítás, hogy az első szabadon választott kormány „szétverte a virágzó magyar mezőgazdaságot”, de tény: a kárpótlási szempontok érvényesítése a földek és a téeszek privatizációja során öszszeegyeztetetlennek bizonyult az agrárszakmai érdekekkel. A kaotikus magánosítás következtében jelentős és pótolhatatlan vagyonok kerültek ki az ágazatból, a mezőgazdasági termelés szervezettségének szintje lényegében lenullázódott. Mindez olyan károkat okozott, amelyek a következményeit a magyar vidék máig sem heverte ki.
Talán ennél is nagyobb csapásnak bizonyult az uniós csatlakozás. Sok ezer agrártermelőt és üzemet áldoztunk fel a közös Európához tartozás oltárán. Mezőgazdaságunk már akkor is csak az árnyéka volt korábbi önmagának, amikor bekövetkezett a piacnyitás. A példák jól mutatják, milyen állapotban érkezett el az ágazat a belépés kapujába. Az Agrárgazdasági Kutató Intézet adatai szerint a világtermelésben kimutatott részesedésünk 2002-ig – az 1989–1991-es évek átlagához viszonyítva – több mint a felére esett vissza. (Mindez a Kapronczai István által összeállított, írt, a magyar agrárgazdaság helyzetét összefoglaló két kötetben olvasható, amelyek ezen írásnak is legfőbb adatforrásai.) A nemzetgazdaságon belüli arány 12,5 százalékról 3,5 százalékra, vagyis közel a negyedére zsugorodott. Miközben élelmiszer-gazdasági exportunk értéke – USA-dollárban számolva – az 1990-ben mért összeghez képest némelyik évben nagyjából 20 százalékkal volt több, az import tizenkét év alatt lényegében megduplázódott. Mit is jelent ez? Leginkább azt, hogy már ebben az időszakban is viszonylag gyors tempóban adtuk át belpiacainkat a külföldi termelőknek, velük szemben a saját pályánkon szenvedtünk vereséget. A piacátadás másik formája az volt, hogy a kilencvenes években a mezőgazdaságunkban jelen lévő külhoni tőke értéke is közel a tízszeresére nőtt: 2002-re megközelítette a 23 milliárd forintot, ami 8-10 százalékos részesedést jelentett.
Azt, hogy mennyire lehet megélni a termelésből, általában jól szemlélteti az agrárolló alakulása. Ez a mutató – némileg leegyszerűsítve – a gazdálkodás költségeinek és bevételeinek különbségét ábrázolja. A rendszerváltástól a csatlakozás küszöbéig az agrárolló két szára 35-40 százalékig nyílt ki. Míg a termelők kiadásai több mint ötszörösre, az agrártermékekért kapható pénz összege csak négyszeresre emelkedett: egyes számítások szerint mindez azt jelentette, hogy 400 milliárd forint jövedelem tűnt el az ágazatból. Tovább növelte lemaradásunkat, hogy – az 1990 és 2002 közti időszakban – nagyjából harmadára esett vissza a nemzetgazdasági szintű adaton belül az agrárberuházások aránya. Emiatt 600-700 milliárd forint összegű fejlesztés maradt el. A két veszteséget – a kiesett jövedelmet és a hiányzó beruházásokat – a Magyar Agrárkamara annak idején összeadta, és megállapította: mielőtt felhúzták volna a vámsorompót a nyugati termékek előtt, és ránk tört volna a „tőke és az áru szabad áramlásának” időszaka, a tisztességes helytálláshoz a magyar mezőgazdaságból legalább 1100-1200 milliárd forint hiányzott.
Azt, hogy ilyen felkészültség mellett vajon kinek a javára billen majd a mérleg nyelve, amikor a közös Európában szemtől szembe kerülünk piaci ellenfeleinkkel, már 2000 második felében megtapasztalhatták a szakemberek. Az év közepén lépett életbe ugyanis az úgynevezett négynullás megállapodás, amelynek az volt a lényege, hogy az Európai Unió – akkor még 15 tagországa – és hazánk a kivitel egy részét szabaddá teszi, tehát eltörli a vámokat, és megszünteti a termékek mögött álló exporttámogatást. Brüsszelben mindezt ízelítőnek szánták az unióból. S hogy kedvet is csináljanak hozzá, a négynullás megállapodás – főként a sajtoknál, a sertésnél és a baromfinál – a mi exportunk csaknem egyharmada előtt nyitotta meg az utat, a tizenötök kivitelét pedig csak 9 százalékban érintette. Többszörös előnyt biztosítottak tehát hazánknak. A kormányzati apparátus az export 100-200 millió dolláros felfutásával számolt. Aztán mégis az ellenkezője történt. Amint életbe lépett a négy nulla, az előző évi szint alá esett az élelmiszer-gazdaság kivitele, és megugrott az uniós import. Olyan nyugati termékek jelentek meg a boltok polcain, amilyeneket idehaza korábban nem láttunk. Többkörnyi előnyünk volt, mégis legyőztek minket. Csakugyan ízelítőt kaptunk az unióból.
Ezután jött a koppenhágai csatavesztés. Németh Imre akkori szocialista szakminiszter, miután hazaérkezett a dán fővárosból, félig töltött pohárnak nevezte a frissen aláírt csatlakozási egyezmény agrárfejezetét. Ezt a hasonlatot azokra az esetekre szokás használni, amikor valami jónak is és rossznak is nevezhető, attól függően, hogy honnan nézzük. A rossz hír az volt, hogy a legnagyobb tételt kitevő területalapú támogatásoknál az első uniós évben a nyugati farmereknek járó összeg negyedét kaphatják meg a magyar gazdálkodók. A jó hír meg az, hogy ez évente 5 százalékkal növekszik, és 30 százalékot ehhez a pénzhez a saját zsebünkből is hozzátehetünk. Mindez az Európai Unió alapelveivel is ellentétes, másodrendű tagságot hozott az ágazatnak. A félig töltött pohár ki is borult a termelőknél. A pesti utcákon az uniós belépésünkről szóló 2003-as népszavazás előtt azt olvashattuk az óriásplakátokon, hogy „Jól jár-e a mezőgazdaság? Igen!” „Nyithatsz-e Bécsben cukrászdát? Igen!” A voksolás előtti napokban tartott karcagi gazdagyűlés egyik transzparense pedig így válaszolt: „Ha elvesztetted a földet és a jószágaidat, mehetsz Bécsbe cukrászdát takarítani!”
S hogy hányan veszíttették el? A Központi Statisztikai Hivatal 2000-es összeírása szerint 958 ezer egyéni gazdaság volt az országban. Tavaly már csak 567 ezret találtak a kérdezőbiztosok. A belépés után egy pár évig tartó sokk következett. A nemzetközi élelmiszerárak 2006–2007-es csúcsra drágulása egy időre megállította a hazai zsugorodást. A kedvező folyamatnak azonban hamar véget vetett a pénzügyi világválság. Veszteségeinkről – különösen az állattenyésztés vereségéről – a tények ma már jól ismertek a közvélemény előtt is. A legfájdalmasabb mégis az óriási elmozdulás a gyarmatokra jellemző agrártermelés felé. A feldolgozott élelmiszerek piacán külkereskedelmi egyenlegünk 800-900 millió euróról 2009-re 473 millió euróra zsugorodott. Alapanyagot viszünk ki, készterméket hozunk be – és a kitűnő természeti adottságaink alapján elérhető haszon java része nem a miénk.
Pestiesen szólva: innen szép nyerni. A Vidékfejlesztési Minisztérium által közzétett stratégiatervezet készítői alapvetően ezt a fordulatot szeretnék elérni. De meggyőződésem: nincs ma olyan hazai tulajdonú agrárüzem ebben az országban, amelyik ne a negyedszázados zsugorodás megállításában és a növekedés újraindításában lenne érdekelt. Ma már talán eljutottunk oda, hogy a piaci szereplők egyéni érdekei mellé társul a felismerés: ha te nem fogsz össze velem, és én veled, mind a ketten elveszünk. Vagy mind a kétszázötvenezren, mert megközelítőleg ennyi lehet az árutermelésből élő agrárgazdaságok száma, a többiek a saját ellátásukra rendezkedtek be. A maradék negyedmilliót tehát már védeni szükséges. Ezért kell az első helyre kerülnie a célok között a nemzeti szintű szövetkezeti rendszer kiépítésének.

A magyar vidékfejlesztésről folyó vitában megjelent írások: Ángyán József: Új nemzeti vidékstratégia (vitaindító, június 10.); Wagenhoffer Zsombor: Szerezzük vissza belső piacainkat! (június 20.); Németh István: Életképes kistérségek, patrióta szemlélet (június 20.); dr. Molnár Rezső: A mezőgazdaság jövőképe (június 25.); dr. Keve Tibor: Gazdakörök szervezése és a magyar vidék (június 30.); Csudai Endre: A monopolizált piac nem piac (július 8.); Paál Sándor: Előtérben a hagyományos fajták termesztése (július 18.); Bogár László: A mostani válaszúton dől el minden (július 20.); Nagy Ferenc József: Rákosi és Kádár szelleme még itt lebeg (július 20.); dr. Roszík Péter: A gazdatársadalom újra bizakodik (július 23.); Tömöri Balázs: A mérgező szupergyomokkal folytatott harc ára (július 23.); Dóczi Kálmán: Hogyan jutottunk idáig? (július 26.); Hubai Imre Csaba: A földtörvény nemzetbiztonsági tényező (augusztus 9.); Móczár Béla: Szolgáló kamarát, szolgáló hivatalt! (augusztus 9.); Ledó Rerenc: A családi gazdaságok és a vidéki élet (augusztus 12.); Chladek Tibor: A fiatalítás a túlélés záloga (augusztus 12.); dr. Seregi János: Javaslatok állattenyésztésünk újjáélesztéséhez (augusztus 31.); Kun Péter: A vidéki értelmiség elvándorlása (szeptember 10.).