Szarvasgomba-fesztiválra és örökbefogadó-napra invitálta az érdeklődőket a múlt hét végén a Rex Alapítvány gyönyörű telephelyére, az újpesti állatszigetre. Az új kutyára vágyók nem csalódhattak – a kennelekben szebbnél szebb állatok várták leendő gazdájukat –, ám a szarvasgombára vagy triflára kíváncsi érdeklődő nem épp azt kapta, amire számított. Igaz, Jaskó György, az Első Magyar Szarvasgombász Egyesület elnökségi tagja élvezetes előadást tartott a gasztronómia egyik legdrágább hozzávalójának történetéről, a beharangozott triflavadászeb-verseny azonban lényegében elmaradt, az egyébként kiváló Operaházy Borlovagok által előadott triflavadász-indulók értékelésétől pedig legmélyebb tiszteletünk jeléül e helyütt inkább eltekintünk.
A dalműveket megelőzően a tűző napsütésben egy kezdő és egy haladó kutya keresgélte a fűbe rejtett kincset – de eszük ágában sem volt versenyezni. Hevenyészett bemutató volt ez csupán, amelyből annyi azért kiderült, hogy egy jó képességű eb viszonylag hamar megtanítható e jövedelmező mesterségre. Ezt később Gerbacsich Ottó, a Rex Alapítvány – szabad idejében három saját ebével szarvasgombászó – kutyamentője is megerősítette.
– Egy keresőkutya két-három év alatt érik be, de a legjobb képességűek néhány hét alatt kiképezhetők – válaszolta, amikor arról kérdeztük, mi teszi a jó triflászebet. – Vannak közkedvelt fajták, ilyen például a labrador, a golden retriever, a német juhász vagy a magyar vizsla, de tulajdonképpen nem a fajtán múlik, hogy egy kutya használható-e vagy sem. Én azt szoktam mondani, a lényeg, hogy „hosszú legyen az orra”, vagyis hamar rákapjon a gomba jellegzetes szagára. Kiképzésük hasonlít a kábítószer-kereső kutyáéra. Én egy körülbelül húsz centiméter hosszú gumicsővel dolgozom: ebbe rejtem a szarvasgombát, és így apportíroztatom az állatot.
Ami a lelőhelyeket illeti, a szakirodalom szerint szarvasgomba szinte az egész világon él, Európában a mediterráneumtól Lappföldig megtalálható. Előfordulására erdős-ligetes területeken lehet számítani, de Afrikában a homok alól kerül elő. Leginkább persze mégis a meleg, nedves éghajlatú vidékeket kedveli, így nem véletlen, hogy talán legnagyobb kultusza Olaszországban és Dél-Franciaországban alakult ki. A franciák az ezernyolcszázas évek első felében megkezdték a ma már világszerte alkalmazott szarvasgomba-ültetvények telepítését is. A trifla egyik legnagyobb ellenségét, a hoszszan tartó fagyokat nélkülöző Kárpát-medence sem rossz lelőhely, itt majd száz föld alatti nagygombafaj ismert. Máig hiánypótló, Föld alatti gombavilág című alapművében Szemere László, aki Hollós László mellett a magyar szarvasgomba-kutatás egyik múlt századi megújítója volt, a tölgy-, bükk- és fenyőerdőket nevezi meg legígéretesebb terepnek, és arról is beszámol, hogy a sikeres kutatás esélye augusztustól október végéig, vagyis a vénasszonyok nyarán a legnagyobb, mindenekelőtt eső után. Elárulja azt is, hogy nem csak a kutyák szimatára alapozhatunk: ugyanúgy érdemes figyelni „az okkerszínű, szőrös legyecskék meg a jövő-menő vörös vagy fekete hangyák” mozgását is, valamint a vaddisznók túrásait és az egerek kaparásának nyomát.
Magyarország e pillanatban nem nevezhető szarvasgomba-nagyhatalomnak, pedig Jaskó György szerint (aki egyébként a ma ismert, az évtizedek alatt sok emberéletet megmentő gombavizsgáló rendszer kialakítójaként is tisztelt Szemere unokája, tehát családi örökségként kapta a téma iránti vonzódását) 1890 és 1910 között évente tíz-húsz ezer kiló, a Felvidékről származó szarvasgomba került Bécs piacaira. Az ezernyolcszázas évek első felében kiadott egyik-másik francia szakácskönyv pedig „úgy együk, ahogy a magyarok” fordulattal adta meg a csemege felhasználási módját. Mátyás királyunkkal egyébként neje, Beatrix ismertette meg az afrodiziákumként is számon tartott eledelt. Szerelmi jelentőségéről K. Mátyus István orvos így emlékezik meg Ó és Új Diaetetica című, 1787-ben Pozsonyban kiadott művében: „A’ Spiritusokat éleszteni és a’ Venust segíteni mondatik.” Különféle tájnyelvi elnevezései arról árulkodnak, hogy – főként a XV. század után – viszonylag elterjedt volt nálunk is: hívták drága pöfetegnek, trifolának és trufolának, gímgombának és szarvaskának, míg a németek lakta részeken Erdbrot volt a neve, Somogyban pedig földi kenyérként vagy földi krumpliként emlegették (előbbi az Erdbrot szó szerinti megfelelője).
A némileg misztikus, de tapasztalatot és sok erdőjárást igénylő szarvasgombászás valóban nem habkönnyű tudomány. Viszont nagyon megéri: egy kilóért negyvenezer forintot is elkérnek a piacokon, de a hazánkban alig, Olaszországban és Horvátországban ellenben nagy mennyiségben előforduló isztriai faj ezer grammja százezer forintot is érhet. Nem véletlenül akad példa arra, árulja el a rendezvény után egy neve elhallgatását kérő bennfentes, hogy egy-egy jobb lelőhelyen véletlenül összetalálkozó triflászok képesek akár összeverekedni is a terep „tulajdonjogáért” folytatott vita hevében.
Ezeket a ritka eseteket leszámítva persze a szarvasgombász mesterség ma már korántsem olyan kockázatos, mint a régi időkben. Kétszáz éve, a kutyák bevetése előtt, mondta el előadásában Jaskó, gyakran a gombát ösztönösen kitúró és legott elfogyasztani is próbáló, pórázra kötött disznókat alkalmaztak a vadászok, így az elszántabb kutatók keze, akár az asztalosoké, erősen ujjhiányos volt.
Gerbacsich szerint ma néhány száz szarvasgomba-kereső kutya lehet nálunk, de igazán aktívan jóval kevesebben keresnek. Az áru eladása nem okoz gondot: itthon nem túl nagy a kereslet, de a külföldi – főképp olasz – felvásárlók szinte bármennyit elvisznek belőle.
Néhány igazán szerencsés vadász akár a jólétét is megalapozhatja egy nagy fogással. Négy éve Pisa környékén egy Cristiano Savini nevű szerencsés olasz másfél kilogrammos ritkaságot talált (egy átlagos szarvasgomba borsó, legfeljebb burgonya nagyságú, és néhány dekát nyom), amelyet Firenzében bocsátottak árverésre. A Londonban és Makaón videón követhető eseményen végül egy kínai üzletember 330 ezer dollárért vitte el az illatos drágaságot. Kína neve azonban nemcsak ilyen különcségek apropóján bukkan fel szarvasgombász körökben: az európai – elsősorban francia – triflászok évek óta rettegnek a Kínában nagy mennyiségben fellelhető, az európaiaknál gyorsabban szaporodó himalájai faj európai térnyerése miatt, amely, ha egyszer nagy számban megjelenik kontinensünk földjében, várhatóan ugyanúgy letarolja az itteni piacot, mint bármely más Ázsiából érkező tömegtermék.
origo.hu
Ázsiai kamuprofilok tömegét vásárolta fel Magyar Péter
