(hit nélkül van-e remény )

Én nem tudom, hogy az ősz, ami mindig melankóliát hordoz, a maga nemében különb lesz-e a nyárnál. Májustól augusztusig dühödt forróság váltakozott viharosan ránk törő hideggel, a megrepedezett föld időnként iszaplavinává változott, a rendellenesség és váratlanság olyan mértéket öltött, amely már-már rokonságot mutatott az őrülettel. Lehet, hogy ezt nem mindenki érezte így, de én elmondhatom, nem emlékszem a természet hasonló háborgására, mióta Csopakon töltöm egyre fogyó időm jelentős részét. Itt szorosabb a kapcsolat a nappal és a széllel, mint a nagyvárosban, a mennydörgés remegteti a házat, testközelből tapasztalható, ahogy a természet nyög és vergődik, látom, ahogy meggörnyednek a fák, a rózsabokor a fülembe sikolt, miközben a villámok a sisteregnek. Minden morajlik. Nehéz ilyenkor elképzelni, hogy ki az, aki képes szárnyát szegni az őrjöngő szélnek. A béke és a nyugalom roncsai együtt úsznak a tépett falevelekkel és a letört gallyakkal a domboldalról lezúduló vízen. Mindez akkor válik természetellenessé, ha két-három naponként bekövetkezik, s a ragyogó kék ég nyájasságát a feledésbe taszítja.
Tény, hogy az ember mindig abban reménykedik, hogy előbb-utóbb jönnek jobb idők, s ilyenkor nemcsak az időjárásra, hanem az életre is gondol. S a kérdés az, hogy – ellentétben a légköri anomáliákkal, a gomolygó fellegekkel, amiket semmiféle hit el nem oszlat – életünkben, legyen bár egyéni vagy közösségi létről szó, hit nélkül van-e remény. Ha erről beszélünk, egy dologról nem szabad elfeledkezni, hogy messze túl az egyéni sorsokon, sőt az ország jövőjén is túlmutatva, a világ, az emberiség képtelen felülemelkedni a bajokon és a kétségeken, s egyre kevesebb a hit, fogy a remény. És sajnos be kell látnunk, hogy Magyarország nem egy sziget, hanem része az egésznek, és nekünk egy reális törekvésünk lehet, hogy a nagy egészben ne mi foglaljuk el az egyik legrosszabb helyet.
A rossznak természetesen sokféle változata van, gondoljunk csak a nyugodt jómódnak oly sokáig örvendő Norvégiára. Ezt a gondolatot azonnal követnie kell egy másiknak: a gyűlölet az emberi létezés legnagyobb rákfenéje. Talán a nyomornál is nagyobb. S ha eddig azt hittük, hogy csakis a nyomor a forrása, most rá kellett döbbennünk, az őrület, a gyilkos düh, az önigazságba vetett eszeveszett hit önmagában is táptalaja lehet a gyilkos őrületnek. Nincs rá szabály. De számunkra egy tanulsága mindenképpen van: ha hitet és reményt akarunk, legelőször is meg kell szabadulnunk a gyűlölettől.
A gyűlölet nem olyan, mint valamely időjárási vagy más természeti kataklizma, az alakítható és fegyelmezhető emberi természetből fakad, így kiszolgáltatottságunk nem kívülről, hanem éppenséggel bensőnkből való. Tehát van vele szemben ellenszerünk, éppenséggel a hit, amire a remény épül és a szeretet, ami csak akkor igazán valódi, ha bizonyos méltósággal és az egész emberi közösség iránti empátiával és méltányossággal párosul. Gondoljunk mindig arra: nem mi vagyunk a legnagyobb bajban, a legnehezebb helyzetben, s aligha érhetjük meg magányosan az annyiszor hiába áhított „víg esztendőt”. Hogy mi köze van mindehhez a mostoha időjárásnak? Csak annyi, hogy láthatjuk: tőlünk függetlenül, vágyainkkal, erényeinkkel, bűneinkkel mit sem törődve is kellemetlen idők köszönthetnek ránk. S ez, adott esetben, türelemre int. A politika, legyen bármennyire „más”, aligha képes minden gondunkat megoldani, minden ránk zúduló bajt elhárítani. A kormány csak egyet tehet: teljes becsülettel, tiszta lelkiismerettel, a tőle telhető bölcsességgel, alázattal és buzgalommal végezni a dolgát.
Hogy másképpen megmaradhat-e a hit, ami nélkül nincs remény, én nem tudom…