Lakásunkat elvette a bank. Az utca lett az otthonunk. Se pénzünk, munkánk, lakásunk, ennivalónk sincs! Kérem, segítsenek! Bármilyen segítséget elfogadunk. Ez olvasható azon a kartonpapíron, amelyet egy kétgyermekes házaspár tett maga elé Budapesten a népligeti aluljáró koszos, kopott kövezetére. Elnyűtt arccal, csomagjaikon ülve várják a csodát és azt a pár száz forintnyi segítséget, amit naponta koldulásból gyűjthetnek öszsze némi élelmiszerre.
Sándor és Júlia – nevezzük őket így – 2007 októberében vett fel 5,3 millió forintnyi hitelt, hogy az albérletből végre saját lakásba költözhessenek gyermekeikkel. A döntés felelősségteljes volt: mindketten dolgoztak, így játszva ki tudták fizetni a havi 35 000 forintos törlesztőrészletet. Később azonban elvesztették munkahelyüket, és a törlesztőrészletek hónapról hónapra emelkedtek. Ma már havi 150 ezer forintot kellene fizetniük a banknak, ami még egy jó keresetű embert is megterhelne. Mára a tartozásuk eléri a 12 millió forintot, a kifizetetlen rezsiköltség félmillióra rúg. A körülbelül hatmillió forint értékű, másfél szobás, 52 négyzetméteres vidéki lakásukat először hétmillió forintért akarta elárverezni a bank, de mivel háromszori kikiáltás után sem volt jelentkező, ma már hárommillióért is elvihetné bárki.
A kétségbeesett szülők úgy döntöttek, a fővárosban próbálnak munkát keresni. A 12 éves kislányukat és 8 éves kisfiukat Júlia édesanyjánál hagyták, ő lett a gyámjuk. Az a céljuk, hogy legalább havonta egyszer meglátogathassák őket. Ez azonban – akárcsak a napi betevő – az adakozó embereken múlik. – Nem a jómódúaktól kapunk, hanem azoktól, akik hozzánk hasonló sorsúak – tudom meg Sándortól. Azt is elmeséli, hogy a kisgyermekes szülőktől sosem fogadnak el segítséget, hisz tudják, milyen nehéz felnevelni egy gyermeket. Őket inkább arra kérik, költsék azt a kis pénzt a gyermekükre. – Miért nem mennek haza a nagyszülőkhöz, hisz itt sincs munka – kérdezem értetlenül. A válasz egyszerű és vitathatatlan: nem akarják elenni gyermekeik elől azt a kis ennivalót, amit a nagyszülők a családi pótlékból megvesznek nekik. A kicsik ma is úgy tudják, a szüleik dolgoznak. Sejtelmük sincs arról, hogy minden éjjel a szabad ég alatt kell aludniuk.
Júlia és Sándor kezdetben egy bevásárlóközpontban takarítottak, azonban megszűnt ott is a munkalehetőség, ráadásul nem kerestek vele annyit, hogy ki tudják fizetni a munkásszállót. A tisztességes, mindig dolgozó házaspár négy hónapja kénytelen minden éjjel az utcán álomra hajtani a fejét, nappali melegedőkben tisztálkodni és ruhát mosni. Hajléktalanszállón is próbálkoztak, ám ott csak várólistára kerültek. A hajléktalanszállótól egyébként is tartanak, mert azt mondják, még egymást is meglopják a lakók. Nem barátságosabb azonban az utca sem. Gyakran zaklatják őket, el akarják venni pulóverüket, takarójukat. – Az utcáról nem lehet munkába menni. Van, hogy egész éjjel csak 2-3 órát alszunk a zaklatások és a zaj miatt – panaszolja Sándor.
Most nem tudják, mi lesz velük. Sándor azt mondja, ha valaki kétkezi, tisztességes munkát végez, akkor sem tudja még nyugdíjaskoráig sem visszafizetni a megnőtt hitelt. – Ha beleszakadunk, akkor sem tudunk kifizetni 12 milliót – szomorodik el a férfi. Ha a gyerekeik kerülnek szóba, elhomályosodik a szemük, nem sokat beszélnek róluk, de az arcukon legördülő könnycseppek elárulják hatalmas fájdalmukat. Most abban reménykednek, hogy valakitől kapnak szállást és munkát. Azt mondják, szeretnek dolgozni, bármit elvállalnának. Legnagyobb álmuk, hogy a kezdeti segítség után saját lábukra álljanak, dolgozzanak, lakást béreljenek, és felhozzák gyermekeiket a fővárosba, hogy újra együtt lehessenek, mert az „mindennél többet ér”. – Bízunk a jó Istenben, hogy ezt megadja nekünk. Mindennap fohászkodunk hozzá – mondják elmerengve. Addig pedig marad az aluljáró, a szabad ég és a járókelők jóindulata.
origo.hu
Most a köztársasági elnökről hazudott Magyar Péter
