Imádattal fojtogatnak

Sára öt napja nem látta a szüleit. Szó nélkül lépett le. Hajdúszoboszlón a fővárosba, majd ott a Siófokra tartó vonatra ült föl. Öt napja cselleng, ismerkedik. Élvezi az életet, de balhét nem szeretne. Naponta SMS-t ír a szüleinek, nehogy köröztessék, de ha hívják, lenyomja a telefont. Azt mondja: „Nem feszítem túl a húrt, időben hazamegyek!”
Azt, hogy egy adott órában, napon hány kamasz van szökésben – otthonról, intézetből –, senki sem tudja pontosan megmondani, a kép óráról órára változik. Az viszont tény, hogy az eltűnt vagy eltűntnek hitt gyermekek körözését a bejelentést követő három órán belül megkezdi a rendőrség.
És tény az is, hogy olykor gyanútlanul sétál el a járőr egy-egy csellengő vagy körözött gyerek mellett. Ennek ellenére a tavaly körözött 11 537 kiskorú 99,19 százalékát, 11 443 gyermeket néhány napon belül megtalálták. A 2010-ben eltűnt 18 év alatti fiatal közül 94-nek a tartózkodási helye máig ismeretlen a hatóság előtt.

Szervez, lázad, esküdözik

Miskolc nevezetessége a Búza tér. Fontos találkahely találékony emberekkel, találékony, sokat megélt fiatalokkal. A padok, a bokrok, a hőségtől puha aszfalt, mind tudna mesélni. De mesél Marci is. Mesél, mert ő közlékeny, nyitott, tizenöt éves – mondja –, aki csípi a jó arcokat, csak őt nem csípi senki. Mert ha mondjuk én csípném, adnék neki egy kétszázast vagy kettőt kajára, és mindjárt jobb lenne a kedve.
– Rutinos vagyok. Ez a ma hajnali a hatodik szökésem másfél év alatt – kezdi, és boldogan dobálja a kerek, kétszínű érméket. Részletezi, mikor merre indult, mikor hány nap után vitték vissza, vagy ment haza magától. – Visszamenni ciki. Menőbb, ha visznek. De ha éhezel, és nem akarsz lopni, visszamész, és szarsz rá, mit mondanak. Mert nem az a lényeg. Nekem nem. A gáz az, hogy nem kellettem az anyámnak, hogy állam bácsinak adott háromévesen. Gyűlölöm az intézetet, a rendjét, a kiközösítést. Jó a szabadság. Jár a szabadság. Az intézetisnek is…
Elhallgat, néz a tér egy pontjára, szeme összeszűkül, a pénzt a zsebébe csúsztatja, fölpattan. Néhány méterrel odébb odalép egy remegő, vézna öreghez. Közel hajol, suttog valamit a fülébe, az a fejét rázza, hátrál, mint aki fél. Marci megfogja a vállát. Mintha megrázná kicsit. A szemébe néz, úgy magyaráz. Az öreg alig láthatóan bólogat, tartja a markát. Lassan, vontatottan a bolt felé veszi az irányt, Marci pedig visszasétál, leül mellém a mocskos padra.
– Bocs, de az üzlet az üzlet. Meggyőztem, megbíztam. Szegény öreg csövi. Csípni fogja az arcom! Felesbe! Ezt mondtam neki. Kiskorú vagyok – fölkacag, majd hosszan, míg az öreg ki nem lép a boltajtón, ömlik belőle a szó. Mesél, kérdez, igazolást vár, reakciót figyel, lázad, kék szeme hol csillog, hol szikrát szór. Minden harmadik mondata ez: „Nekem normális családom lesz.”
Eltöri a veknit. Megfelezi a párizsit. Egy bokor mögé lép, lecsavarja a kupakot, műanyag flakonba önti a bor felét. Pakol az öreg szatyrába. Egyszerre pontos, komoly és férfias, laza és vásott, üzletember és irgalmas.
– Hát ez a szabadság! Egyszer itt, máskor Veszprémben! – tenyerével a térdére csap. – A nagyapámra emlékeztetett. Már nem él – arca megrándul, néz az öreg után, aztán hirtelen fölugrik. – Lelépek! Megyek vissza Pestre, már köröznek. Jó túra volt. Jó a tér! Mi is a neve? Fordul kettőt, és eltűnik a Búza tér kora esti forgatagában.

Szenved, lazul, fogadkozik

Zánka. Az egykori úttörőtábor a gyerekeim ifjúságát idézi, bár akkor már nem volt nyakkendő, őrs és sorakozó sem. Változott, mégis a régi. Az önfeledt játék, a zsivaj, a kacagás, a Balaton ugyanaz. A parti fák lettek nagyobbak, a lombok adta árnyék nőtt, arányosan az árakkal, a gyerekek szabadságával. Hőguta. Ideges sorban állás. Kis összekoccanás, hasra esés. Fűben megbújó törött sörösüveg, egy vérző térd, egy sebtapasz. Enynyi elég. Sára a bizalmába fogad.
– Gonosznak, hálátlannak fognak tartani, de nem bírtam tovább, hogy imádattal fojtogatnak: az szörnyű! Úristen! – eltakarja az arcát. – Hogy mi lehet otthon? – rándít a vállán. – Nem érdekel. Naponta küldök SMS-t. Mindig ugyanazt: „Átgondolom eddigi életemet, ép vagyok, ne köröztessetek, nektek lenne ciki, majd hazamegyek.” Azt is akartam írni, szeretlek benneteket, de aztán kitöröltem… Most képtelen volnék szóba állni velük, ha hívnak, lenyomom a telefont. Le, öt napja – elsírja magát, szipog, akár egy kisiskolás, pedig elmúlt tizenhat. – Semmi nem történt, nincs oka a szökésemnek. Elég lett.
Sára kései egyke, idilli környezetben, jómódban, jól szituált ötvenes-hatvanas szülőkkel.
– Két nyelvvizsgám van, kitűnően tanulok, látom a jövőmet. Látom, mert az egész életemet megtervezték, minden kiszámított. Anyu óvónő, apu gyógyszerész, belőlem is az lesz. És majd kapok egy patikát Debrecenben. És a papa barátjának a fia lesz a férjem, ő jó parti, gyógyszerészhallgató, neki is lesz patikája, és majd megszeretem. „Megszeretem!”, ezt mondta anyu, mikor tiltakoztam – félrebillenti a fejét, rám mered. – Ugye most hülyének néz? Miért bámul így?! Azt hiszi, ilyen nincs? De. Felénk, nálunk van.
Sára egy falevéllel játszik, már nem néz a szemembe kérdőn, halkabbra fogja a szót. Azt mondja, tízéves volt, amikor rájött, ki kell törnie az aranykalitkából, de azóta eltelt hat év, és ő csak tűrt, hallgatott, jó kislány volt.
– Hétfőn a postára indultam három csekkel és ötvenezer forinttal. Széttéptem a csekkeket, egy szemetesbe dobtam. Visszamentem a hátizsákomért, némi ruháért, és azt mondtam, bárhova, csak el innen. Fölültem az első vonatra. A Balaton már tudatos döntés volt. Siófokon egy padon csillagokat bámulva, sírva töltöttem az első éjszakát kikapcsolt telefonnal. Másnap lazultam, aludtam a parton, fürödtem, és bár már szégyellem, némi örömmel töltött el, hogy életemben először fájdalmat okozok a szüleimnek. Az SMS-eikből rájöttem, titkolják az eltűnésemet, szégyenkeznek, féltik a társadalmi státusukat. Megleckéztettem őket az elmúlt évekért, a terveikért – mondja Sára kiszáradt szájjal, hangjában keserűséggel és fájdalommal. A lángosos bódéhoz megyünk, ahol egymásba botlottunk, limonádét kérünk, Sára a szirénázó vízi mentők után néz, és halkan folytatja:
– A második nap délutánján megismerkedtem egy Zánkán nyaraló társasággal, főiskolás, egyetemista fiúk. Velük jöttem ide. Elmondtam a történetemet, és küldetésüknek érezték, hogy segítsenek. Az ő szobájukban alszom. Nem féltem. Nem érdekelt, mi történik. Rossz akartam lenni. Rossz, életemben először. De nem lettem rossz, viszont meghallgattak. Barátokat szereztem. Az öt nap távollét átmosott, lazává tett, közben nagyon tudatossá. Megfogadtam, képviselem az érdekeimet, követelem a jogaimat, és visszautasítom ezt a fajta szeretetet, anyagi jólétet. A szökésem jó lecke lesz, de nem feszítem túl a húrt, holnap hazamegyek.

Remél, átkozódik, ígérget

A gyermekek „sebei” a szakemberek szerint egy tőről, a szeretet, az odafigyelés hiányából fakadnak. És bár ezek a sebek hasonlóak, a fájdalomérzet mégis nagyon más. Más a Marciknak, más a Sáráknak és más a Vivieneknek. Minden otthonról vagy intézetből meglépő, „világgá induló” kiskorút más motivál. Nincs meghatározható régió, speciális családmodell, ahonnan és amelyből elmenekülnek a gyerekek.
A Pécsről Pest felé száguldó vonaton alig van utas. Aki mégis, az olvas, alszik, kibámul az ablakon, vagy fixírozza a szemközt ülőt. Nekem ez utóbbi jut. A kissé ideges, hátizsákos kamasz lány a pályaudvaron tűnt föl. Bámulom. Észreveszi. Elfordul. Megeszik egy fél kiflit. SMS-t küld, játszik a telefonjával. Kitartó vagyok, ő alvást színlel. Nem megy neki, tíz másodpercenként rám villantja fekete szemét. Mikor halkan megjegyzem: „a tekintetek vonzása ez, de mégis jólesik”, hozzám hajol:
– Mi van?! Mi a büdös francot mond?! És miért néz? Vonzás? Hú, ez nem semmi! Maga a lányokat szereti? – sziszegi, szavai ostorként ütnek. Elmosolyodom, és annyit válaszolok: azért nézem, mert itt ül velem szemben.
A csend ránk telepszik, kényelmetlenül feszengünk, pedig két-két hely is jutott. Szégyent érzek. Zavarban vagyok, zavarban van. Igyekszem elkerülni a tekintetét, magyarázatot fogalmazok magamban, mindjárt normalizálódik a helyzet, reménykedem.
– Különben bámuljon csak, mami. Nem félek. Engem a buzik, a leszbik sem zavarnak – veti oda undok gúnnyal.
– És az anyák, nagymamák? Mert, tudja, én az vagyok. Hasonló korú az unokám, mint maga.
– Ja. Ismerek ilyeneket. Van anyám! Nem a gólya hozott. Elhiszi? – fölnevet, és suttogva hozzáteszi: – Bár ne lenne…– két perc szünet után: – Különben ne mondja nekem azt, hogy maga.
Többet nem beszélünk. A Keletiben kászálódás közben elereszt egy csókolomot, a vonatlépcsőn megtorpan, visszafordul.
– Bocsánat, hogy mamiztam.
– Oké, egy kóla mellett – mondom.
Bólint. Sétálunk a közeli pláza irányába, közben megtudom, Viviennek hívják, és egy Pécs melletti faluban él. Az anyja leányfejjel szülte, a férje pedig nem viseli el a tizenhét és fél éves lányt.
– Szerencsét próbálok. Munkát keresek. Csak az első hetek lesznek nehezek. Utána megállok a lábamon – erősíti szavakkal is elgondolását. – Két éve ikreket szült anyám, azóta nincs maradásom. Helyesebben lenne, ha belementem volna Jani mocskos játékaiba, míg anyu a kórházban volt. Érti ugye? – kortyol, körbenéz, hallja-e más. – Anyu imádja. Nem hinné el, hát nem is mondtam meg neki. Mikor a cigány apámat szidja, azt hallja. Mégse szól rá. Pedig szerette apámat. A szülei nem engedték, hogy romához menjen, engem meg már nem kapart el se az orvos, se a falu kaparóaszszonya – keserédes mosoly fut át a kreol arcon, kiegyenesedik a szép ívű szemöldök. – Tizenkettő voltam, mikor Jani elvette anyut. Én vittem a fátylat. Lagzi után megváltozott. Többé nem beszélgettünk, nem jártunk a rokonokhoz. Jani nem cigány. De vad egy ember. Ideg van benne, szokta mondani, ha ordít vagy üt engem. Igaz, többnyire akkor üt, ha anyám nincs otthon. És mindenért. Egy kötözködő állat. Az ikreket nem bántja. Mégis félnek tőle. Néha bebújnak az ágy alá. Érzik a vihart. Hónapok óta készülök a szökésre, most szántam rá magam. Öt hónap, és nagykorú leszek, nem szólhat senki semmit. A kicsiknek meg jobb lesz így. Kevesebb vita, több csend.
Vivien hirtelen mozdulatot tesz, összerándulok, homloka érinti a homlokomat.
– Tudja, mi az, naponta megalázkodni egy mostohának? Milyen megtűrtnek lenni? Azt hallani egy anyától, bárcsak ne lennél? És ezt tizenkét évig nem mondta. Megátkoztam a Janit! És ígérem, bosszút állok. Fájni fog neki az öregség, fájni, ha megéri anyám mellett.

Egy eltűnés is sok

Hazánkban évente mintegy 13-15 ezer embert – köztük több ezer kiskorút – eltűntként keres a rendőrség. Derűre csak az ad okot, hogy az eltűntnek hitt kiskorúak negyedének tartózkodási helye egy napon belül ismertté válik, és további negyven százalékuk két-három napon belül előkerül. Ez a rendőri munkának, az 1995-től működő egységes körözési információs rendszernek, a társszervezetek és a lakosság összefogásának köszönhető. Az utóbbi években az eltűntek keresését több önkéntes csoport és internetes oldal is segíti.
Az Országos Rendőr-főkapitányság bűnügyi főigazgatóságán Németh Zoltán alezredes azt mondja, a példák tipikusak, a kiskorúak többnyire azért hagyják el otthonukat, az intézményt, ahol élnek, mert az aktuális környezettől akarnak szabadulni, mert rosszul érzik magukat, kevés szeretetet, jó szót is alig kapnak, vagyis nem figyelnek rájuk eléggé. Megnyugtatónak tartja, hogy hazánkban nincsenek gyermekgyilkosságok, gyermekrablások. Utolsó ismert esetként az 1987. december 23-án történteket említi, amikor a budapesti Halló bár elől egy babakocsiban hagyott kicsit lopott el egy dunakeszi asszony. A gyereket tíz hónappal később találták meg.
– A csecsemők, kicsi gyerekek eltűnése komoly dolog, hiszen magatehetetlenek. Ha ilyen történik, a rendőrség mellett az egész társadalom, civilek, tűzoltók, polgárőrök, mindenki megmozdul, és részt vesz a keresésben. De szerencsére erre ritkán van szükség. Mehmet Karcsikát, a kis Dominikot is eltűntként kezdtük keresni, de hamar kiderült, Karcsit az apja vitte el, nincs veszélyben a testi épsége, a másiknál viszont néhány órán belül voltak gyanús, bűncselekményre utaló jelek. A tényleges, csellengéses eltűnések mások, a tíz–tizennégy év közötti fiúkra és a tizennégy év fölötti lányokra jellemzők. Ezt, ha lehet, hagyjuk ki! Ha egy kamaszt megtalálunk, elszámoltatjuk az idejével, kikérdezzük – szülő, nevelő, esetleg pszichológus jelenlétében –, mégpedig az ő érdekében, hogy esetleg történt-e vele kapcsolatban bármilyen bűncselekmény. A kamaszokon kívül sokan tűnnek el néhány héttel, hónappal a tizennyolcadik életévük betöltése előtt. Ők kiskorú eltűntnek minősülnek, de gyakorlatilag felnőttek, akik külföldre mennek, odaköltöznek egy baráthoz, barátnőhöz, és nem szólnak senkinek, olykor évek múltán kerülnek elő – tájékoztat az alezredes.
A körözött kiskorúak 80-85 százalékát a gyermekotthonokból, nevelőintézetekből eltűnt kamaszok teszik ki. Ha elszöknek, ha nem mennek vissza a megadott időre, keresni kell őket, hiszen mindig fennáll annak a veszélye, hogy baleset vagy bűncselekmény áldozataivá váltak. Az alezredes fontosnak tarja megjegyezni, hogy a gyermekbalesetek, a kiskorúak ellen elkövetett bűncselekmények, az áldozattá válás szinte soha nem az eltűnésből fakad. Ha egy gyerekkel baj történik, és nem megy vagy nem tud hazamenni, azt a hozzátartozó – mivel nincs információja – eltűnésként értékeli. Érdekességként az alezredes elmondta, tudnak gyerekről, aki negyvennégyszer szökött el egy év alatt az intézetből, és olyanról is, akit tizenkilencszer találtak meg ugyanannak a plázának a játéktermében.

Van, aki senkinek sem hiányzik

Mindezek jól tükrözik, hogy az eltűnés sokféle lehet. Megkockáztatom, néha vaklárma csupán. Az, hiszen nem ritka, hogy a család, rokonság bújtat egy intézetben nevelt kiskorút, hogy az elvált szülők egyikénél meghúzza magát a gyermek, miközben a másik szülő bejelenti az eltűnést, és keresteti. Láttam olyan felhívást, amelyben külföldi munkáról hazatérő férfi kereste a feleségét, öt- és hétéves gyermekeit. Hazajött, és hűlt helye volt a családnak. A szomszédok néhány nappal korábban látták az asszonyt, a kislányokat, a nagyszülők nem sejtettek semmit. A rendőrség két nap alatt nyomára akadt az anyának, a gyerekeknek. Az eltűnt kiskorúak statisztikáját növelték, egyébként, köszönik, jól vannak egy pótpapa oldalán. Az anya nem kívánja felfedni hollétüket, és ezt az óhajt a rendőrségnek tiszteletben kell tartania. A felnőttek ugyanis minden esetben dönthetnek arról, akarják-e tudatni hollétüket az őket keresővel.
– A világ kinyílt, információdömping van, és nem ritka a pánikkeltés sem. Bárki bármit föltehet a netre, kiragaszthat, körlevelet küldhet, ezért úgy tűnik, sokkal több a keresett személy. Kétségtelen, hogy a kilencvenes évek végi tízezer eltűnttel szemb