(ki különc és kolonc )

Én nem tudom, hogy a magyar nép, amelyet Kertész Ákos génhibásnak, lustának, irigynek, megalkuvónak, s így Európa koloncának tekint, valóban az-e. Vele szemben természetesen nem merném azt állítani, hogy a miénk a világ legnagyszerűbb népe, mert léteznek ugyan nagyszerű népek, de legnagyszerűbb nem létezik. Egyébként színmagyar gének valószínűleg ritkán fordulnak elő, mivel befogadó és elegyedő nemzet vagyunk, s egyáltalán nem ügyeltünk arra, mint egyes népek, hogy „fajilag” tiszták maradjunk. Tehát ha én azt mondom magamról, hogy magyar vagyok, nem gondolhatok arra, miszerint őseim sok-sok nemzedéken át érintetlenül őrizték meg az eredendő génállományt, s nincs bennem sem osztrák, sem német, sem szlovák, sem lengyel vér. Így magyarságom csakis azt jelenti, hogy itt születtem, idetartozom, ezt a nyelvet beszélem, ennek a nemzetnek az állampolgára vagyok, s a helyi szokásokban nőttem fel. Ugyanezt természetesen Kertész is elmondhatná magáról, ezért kissé csodálkozom is, hogy kívülállóként beszél, ráadásul bizonyos lenézéssel, szellemi és erkölcsi fölénnyel, mintha valami felülemelné a magyarságon. Kijelenti, hogy immár egyedül mi vagyunk felelősek a holokauszt borzalmaiért, mert szerinte adósak vagyunk a bocsánatkéréssel, a németekkel ellentétben.
Hadd mondjam el, hogy én magam magyarságomra nem vagyok büszke, de szégyent sem érzek miatta, ugyanúgy nem, mintha dán vagy holland lennék. Ez van, és ez a legtermészetesebb igazság. Tehát ha honfitársaimról bármiféle, általánosító véleményt mondok, annak egészébe önmagamat is beleértem. Nincs bennem semmiféle plusz, amit esetleg Kertész önmagában érezni vél. Itt jegyzem meg, hogy fő műve, a Makra, nem gyakorolt rám különösebb hatást, igazi mélyszocialista termék volt, az „ez még hasznos is nekünk” fajtából. Ennek legékesebb bizonyítéka a Kossuth-díj.
Az az igazság, hogy Kertész Ákoshoz hasonlóan én sem vagyok elégedett magunkkal, de defektust nem a génekben, a magyar jellemben és habitusban vélek felfedezni. Ránk elsősorban a teljes elbizonytalanodás jellemző, amelyben egyetlen biztos pont van: a túlélés kényszere. Ezért minden az anyagi javak körül forog, s az irigység, amiről Kertész beszél, ebből ered. A frusztráció, amiben nemzedékeken át részünk volt, természetszerűen dühöt és gyűlöletet ébreszt. De ez általános pszichológiai jellemzője az emberi fajnak, s a kereszténység a földi létben talán épp ettől próbál megszabadítani.
Én most a magam nevében, bűnbánó latorként, bocsánatot kérek mindazon népirtásért, magalázásért, megnyomorításért, elnyomásért, amit nehéz létünk során mi, magyarok elkövettünk magunk és mások ellen. Nem tudom, tőlem várja-e Kertész a bűnbánatot, vagy a magyar kormánytól? Hiszen a nép mint konglomerátum, ilyesmire képtelen. Miként arra is képtelennek látszik, hogy hoszszabb távra szóló, egységes világszemléletet alakítson ki, mivel az őt körülvevő világ az elmúlt időkben oly sokat változott, hogy azt sebtiben követni képtelenség.
A rendszerváltozás utáni első szabadon választott kormányfőnk azzal a sóhajjal halt meg: „Keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van jövője.” Ez az ábránd, amely ellentmond – nagy többségben valláskerülő – lényünknek és génjeinknek, sokféle valóban létező jellem- és egyéb hibánkra gyógyír lehetne. Miként, mint tudjuk, a közös istenhit egész népeket és nemzeteket képes összetartani. Hogy ez Európában most nem divat, s ha így történne, megint csak különcök és koloncok volnánk? Én nem tudom…