Külső és belső okok lassítják a gazdasági növekedést

Mellár Tamás közelmúltban megjelent vitaindító cikkében egyenesen a Matolcsy nevével fémjelzett gazdaságpolitika bukásáról beszélt, majd Lóránt Károly szintén e lap hasábjain megjelent írásában lényegében egyetértett Mellár legfőbb üzenetével.
Való igaz, a GDP II. negyedéves 1,5 százalékos növekedési üteme messze elmarad a várakozásoktól, s egyúttal azt üzeni, hogy a konvergenciaprogramban megfogalmazott pesszimista növekedési forgatókönyv is – amelyre a költségvetés tervezése, s az egész gazdaságpolitikai koncepció épül – túlontúl optimistának tekinthető. A gazdaság növekedését kormányzati és kormányzati hatókörön kívül eső döntések egyaránt befolyásolják. Ez utóbbiak számunkra kétség kívül kedvezőtlenül alakultak. A világgazdaság lassulása mérsékli az exportunk iránti keresletet, a világot övező pénzügyi hisztériának és a hisztériakeltőknek köszönhetően elszálló frankárfolyam pedig a devizahitelesek vásárlását fogja vissza, ami szintén lassítja a növekedést. Mindezen túl ma már nagy biztonsággal állítható, hogy az elmúlt bő egy évben meghozott számos hasznos és előremutató gazdaságpolitikai lépést néhány elemi hiba is övezte, ami szintén nem segítette a növekedési fordulatot.
Az már tavaly, rögtön a kormányrúd átvétele után nyilvánvalóvá vált, hogy a múlt örökségéből adódóan a belső kereslet ösztönzése céljából a fejlett országokban követett fiskális lazításra (a deficitcél feljebb emelésére) nálunk nincsen mód. Ezt az EU és az IMF is gyorsan egyértelművé tette. Úgy kellett tehát stimulálni a tetszhalott állapotban lévő gazdaságot, hogy az nem járhat együtt a hiány növekedésével, sőt annak csökkentésére kellett törekedni. Más szóval, a felálló kormány azzal a lehetetlennek tűnő feladattal szembesült, hogy fából kellett vaskarikát faragni.
A gordiuszi csomó átvágása alapvetően két fronton történt. Részben a válságadók kivetésén, részben pedig a magánnyugdíjpénztárak kötelezővé tételének megszüntetésén keresztül. A válságadók kivetésétől joggal remélhettük, hogy összességében kedvező hatást gyakorol majd a belső keresletre. Hiszen a kivetett adó döntően a külföldi tulajdonosok által birtokolt jövedelmet csökkenti, ami nem a hazai keresletet húzza össze, viszont a befolyó adóból finanszírozott szja- és társaságiadó-csökkentés stimulálja a katasztrofális képet mutató belső fogyasztást és a beruházásokat. A magánnyugdíjpénztárak kötelezővé tételének megszüntetése hozzájárult az adócsökkentés részbeni fedezetéhez.
Ekkora fiskális stimulussal a hátunk mögött, valamint a fokozatosan élénkülő világgazdaságra számítva joggal volt remélhető a három százalék körüli növekedési ütem, az arra épülő költségvetési pálya, sőt a magasabb növekedés sem tartozott az irracionalitás kategóriájába. Ehhez jön még hozzá, hogy a magyar gazdaság visszaesése az EU-átlagnál jóval nagyobb (mintegy másfélszeres) volt, valamint az, hogy a térség országaihoz hasonlóan mi is felzárkózó ország vagyunk, ami szintén az átlagosnál gyorsabb növekedést valószínűsített.
Mindennek tükrében a 1,5 százalékos – még az EU-átlagtól is elmaradó – növekedési ütem finoman fogalmazva is csalódást keltő. Meggyőződésem – s itt határozottan egyetértek Mellár Tamással –, hogy ez csak részben, bár messze nem elhanyagolható részben vezethető vissza a korábban említett külső okokra. A másik leglényegesebb ok, hogy az adócsökkentés döntő hányada (az MNB tavaly megjelent számításai alapján mintegy kétharmada) a legfelső decilisbe tartozó háztartások jövedelmét gyarapította. Az így keletkező jövedelemtöbbletet viszont a tulajdonosok döntően megtakarításra vagy importra fordítják, vagyis nem – illetve nem a hazai – GDP-t növeli.
S itt jó, ha figyelünk a nemzetközi példákra, véleményekre: a növekvő költségvetési gondok láttán számos országban vetődik fel a gazdagok személyes jövedelmének nagyobb adóztatása, s ezt nem csak a társadalom igazságossági, szolidaritási megfontolásai indokolják. Ezt javasolja a Nobel-díjas Joseph Stiglitz vagy Warren Buffet is. A nagyobb jövedelműektől beszedett adó – ha már a költségvetési okok miatt arra szükség van – húzza össze a legkisebb mértékben a keresletet, s csökkenti legkevésbé a költekezést. S a GDP végül is akkora, amekkora a költekezés. Az okfejtés persze hasonló logikával, ám fordítva is működik: a nagyon jómódúaknak adott juttatás növeli legkevésbé a keresletet. S pontosan ez az, ami történt nálunk, amelynek veszélyeire egyébként számos szakértő előre figyelmeztetett. A rossz helyen landoló fiskális ösztönzés a már említett külső okokkal összekapcsolódva együttesen felelős a gazdaság drámai lassulásáért.
Merre célszerű fordulni a kialakult helyzetben? A három százalék alatti deficitcélt tartani kell, s ehhez, a vártnál kisebb növekedés miatt, a Széll Kálmán-terven túlnyúló kiigazításra lesz szükség. Az biztos, hogy ez a kiigazítás a jövőt terhelő növekedési áldozattal fog együtt járni, ezért annak minimalizálására kell törekedni. A fent kifejtettek alapján az egyik legkézenfekvőbb, a piaci keresletet legkevésbé lefojtó megoldásnak a progresszív személyi jövedelemadó visszaállítása kínálkozik. Ha nem is az eredeti kulccsal, s nem is az eredeti sávval, de ahhoz közeli mértékben. (Pontosan ezt javasolja Mellár is.) Erre a lépésre a megváltozott világgazdasági helyzet, az újabb recessziós félelmek, az európai adósságválság erősödése megfelelő indokul szolgál, még akkor is, ha az ellenzék mindezt majd jelentős presztízsveszteségnek igyekszik beállítani.
Ma a világ számos országa a magas állami eladósodás és a gyenge gazdasági teljesítmény dilemmájával néz szembe. E dilemma megoldása nemcsak a politikusoknak, hanem a makrogazdasággal hivatásszerűen foglalkozók számára is óriási kihívás. Lényegében arról van szó, hogy válságban a két cél megvalósítása markánsan keresztezi egymást. Az eladósodás megállítása és megfordítása szigorú költségvetési politikát, a deficit lefaragását igényli (adóemeléssel vagy kiadáscsökkentéssel), ami viszont csökkenti a keresletet, rontja a növekedési kilátásokat. Sőt, újabb válság kialakulásának rémképét vetíti előre. Hogy a hazai vizeken maradjak, így fogalmazok: a munkanélküliség és az államadósság ellen egyidejűleg vívott háború recessziós környezetben nem nyerhető meg egyszerre. Egy szűk határmezsgyén kellene megtalálni a rövid és hosszú távon is optimumot jelentő megoldást.
Ezzel kapcsolatosan az a véleményem, hogy a három százalék alatti hiányt tartani kell, ám annak közvetlen közelébe, s nem pedig a korábban tervezett 2,5 százalék környékére érdemes kitűzni a deficitcélt. A három százalék körüli hiány – és ez most nagyon fontos – már szerény, akár kétszázalékos gazdasági növekedés mellett is biztosítja az államadósság GDP-hez mért arányának csökkenését. Igaz, a csökkenés így kevésbé lesz látványos, mint a 2012-re eredetileg tervezett deficit mellett, de a jelenlegi világgazdasági helyzetben, s a többi országot nézve, a piac számára már az iránynak is fontos üzenetértéke van.
Óva intenék a jelenlegi helyzetben az eladósodás erőteljesebb csökkenésére (például a ciklus végére 60 százalék közelébe, mint az gyakran elhangzik) fókuszáló politikától. A magánnyugdíjpénztárak háttérbe szorítása révén kiváltott viszonylag nagyarányú adósságcsökkenés egyszeri és megismételhetetlen lépés volt. A továbbiakban az eladósodás jelentősebb csökkentése csak rendkívül szigorú, két százalék vagy az alatti hiánnyal teljesíthető. Ennek azonban nem most, a növekedés globális lassulása és az újabb recessziós félelmek közepette van itt az ideje, mert az a gazdaság további lassulásával, s a munkanélküliség tíz százalék feletti beragadásával fenyeget. A jelenlegi helyzetben túlságosan nagy lenne az az ár, amelyet az eladósodás erőteljesebb csökkentéséért fizetnünk kellene, ezért arra majd csak a növekedési dinamika erősödésével érdemes törekedni. Az államadósság elleni küzdelem még normál gazdasági körülmények között sem villámháború, recesszió közeli környezetben pedig végképp nem az.
Persze világos, hogy a térségben lévő, a közvetlen versenytársainkhoz képest eladósodott ország, amelynek államadósságát jelentős részben külföldi befektetők finanszírozzák, szeretne e függőségtől szabadulni. Szeretne a saját lábára állni. Hogy fél szemmel ne állandóan a világgazdaság fuvallatait, a CDS-felárakat, az irracionálisan viselkedő piacokat, a válság elleni küzdelem következtében megugró államadósságok miatt remegő, ám a munkanélküliekért könnyeket sohasem hullató hitelminősítőket kelljen figyelnünk. De miért ne lehetne az államadósság finanszírozásában a külföldnek való kitettséget például az állampapírok utáni kamatadó eltörlésével tompítani, ami a belföldi megtakarításokat erőteljesebben csatornázná át az állampapírpiac felé? Miért kellene felvállalni egy óriási növekedési áldozatot kívánó erőltetett adósságcsökkentést?
Summa summarum: korainak tartom még a végső verdikt meghozatalát a Matolcsy nevéhez köthető gazdaságpolitika fölött. Ráadásul külön kell választani a válságkezeléssel kapcsolatos lépéseket a stratégiai, a gazdaság alapjainak újjászervezésével kapcsolatos döntésektől. E cikkben többnyire az első területre összpontosítottam.

A szerző közgazdász, főiskolai tanár

A magyar gazdaság helyzetéről indított vita hozzászólói: Mellár Tamás (Válaszút előtt, vitaindító, augusztus 26.); Lóránt Károly (Tisztázó viták kellenek!, augusztus 29.); Csath Magdolna (Gazdaságpolitikai fordulat: de merre?, szeptember 1.); Spaller Endre (Hétköznapi válságkezelés Magyarországon és Görögországban, szeptember 2.); Torba Tamás (Gazdaságpolitika Magyarországon, szeptember 3.); Árva László (Multik helyett a helyi piacokat kellene támogatni, szeptember 5.); Boros Imre (Nagyon hálás vagyok Simornak, szeptember 9.).