Mesterházy melldöngetése

Kevés figyelmet kapott az elmúlt napokban Mesterházy Attila bejelentése, amely szerint a szocialista párt új kommunikációs stratégiával vág majd neki az ősznek, valódi alternatívát mutatva fel a Fidesz–KDNP törekvéseivel szemben. Az MSZP szemmel láthatóan magasabb sebességfokozatra kapcsoló elnöke természetesen arról sem feledkezett meg, hogy a bajba jutott devizahitelesektől kezdve a közalkalmazottakig mindenkinek védelmet ígérjen, aki a válság miatt fenyegetett helyzetbe sodródott. A fent említettek mellett szóba került még a demokratikus intézményrendszer megóvása és a múltba forduló jobboldali gondolkodással szembeni ellenállás erősítése is.
Azok, akik végighallgatták a baloldal első emberének melldöngetését, joggal gondolhattak arra, Mesterházy lényegében semmi mást nem csinált, mint összeollózta az elmúlt évtized Gyurcsány Ferenc-, Lendvai Ildikó- és Kovács László-beszédeinek összes olyan nyelvi paneljét, amiről úgy gondolta, még talál néhány nyitott fület az ellenzéki térfélen. Új és egyben intellektuális izgalmat okozó gondolatoknak ugyanis a nyomát sem lehetett megtalálni az elhangzottakban, mint ahogyan annak a dilemmának a megválaszolása is bántóan hiányzott, hogy a tavalyi választásokon vajon miért bukott akkorát az MSZP. Márpedig ezek megléte nélkül lehetetlen lesz a felemelkedés. Sőt, az eddig látottak alapján a szocialistáknak még ahhoz sincs muníciójuk, hogy kihasználják a kormány által elkövetett baklövéseket.
Nem vitás, hogy az előttünk álló hónapok kritikus szituációk egész tömkelegét idézhetik elő a nemzeti oldal számára. Az erőltetett törvényalkotási tempó és a komoly társadalmi ellenállásra számító válságkezelő intézkedések miatt elkerülhetetlen lesz a népszerűségi mutatók romlása. Mindez azonban egyáltalán nem újdonság, hiszen 1990 óta minden ciklusban hasonló fejlemények történtek, vagyis egyetlen hatalmon lévő erő sem tudott kitérni a tömegek elégedetlenségéből adódó következmények elől. Az viszont szokatlan jelenségnek számít, hogy az ellenzék legnagyobb pártja ebből máig nem tudott semmit profitálni. Nemcsak a magyar, de talán az egész európai történelemben is ritka jelenségnek tekintendő, hogy miközben egy jobboldali kormány a munkavállalókat érintő ügyekben egymás után készül az olyan intézkedések meghozatalára, amelyek sokaknak fognak kényelmetlenséget okozni, addig a baloldali ellenzék lényegében képtelen arra, hogy a valódi alternatívának akár a leghalványabb árnyékát is fel tudja mutatni. Pedig az érintett párt, vagyis az MSZP alig másfél esztendeje még az Országgyűlés legnagyobb létszámú frakcióját mondhatta a magáénak, ami mögött hosszú éveken át egyértelmű választói akarat volt érzékelhető. Ráadásul a két cikluson át tartó kormányzás idején szinte minden olyan eszköz a rendelkezésére állt, amivel egy egészséges fejlődési pályán tarthatta volna az országot. Fenntartható növekedés helyett azonban súlyos pénzügyi krízis lett a baloldali kormányzás végeredménye. A kialakult problématömeg felszámolása érdekében – leszámítva a Bajnai-kormány néhány racionálisnak mondható intézkedését – alig történt érdemi lépés. A nyolcéves kormányzás egészének ismeretében nem meglepő, hogy 2010 tavaszán az erőviszonyok földcsuszamlásszerűen átrendeződtek. Az egykor nagy létszámú frakcióból alig néhány tucatnyi képviselő maradt meg, ráadásul a balliberális identitástudat ápolásában létfontosságú szerepet betöltő szellemi holdudvar is látványosan meggyengült. Növelte a bajt, hogy a porondon maradók hitelességi tőkéje példátlanul alacsony szintre süllyedt, miután többségük fontos pozíciókat betöltve asszisztálta végig a gyurcsányi időszak böszmeségeit. Ez a tény persze eleve kizárta, hogy hihetően tudjanak megszólalni a gazdasági válság megoldásával kapcsolatos kérdésekben. Arról nem beszélve, hogy ugyanennek a garnitúrának a jelenlegi állás szerint nem is az a legfontosabb dolga, hogy életképes ellenprogramot kínáljon fel a kormány politikájával elégedetlenkedőknek, hanem az, hogy elhelyezze magát a Gyurcsány kontra Mesterházy koordináta-rendszerben, éberen figyelve, hogy vajon ki fog a felszínen maradni.
A szocialisták számára már huzamos ideje megválaszolatlan kérdés, hogy miképpen szabadulhatnának ki a politikai karanténból. Egyértelmű választ azonban erre máig nem tudtak adni. Nehezíti a helyzetüket, hogy olyasféle gödörbe, mint amilyenbe ők zuhantak, még senki nem került bele a rendszerváltás óta, így a gyógymód sem ismeretes. Leginkább az 1994-es választási vereség után mély depresszióba süllyedő MDF helyzete hasonlítható az MSZP mai pozícióihoz, ám ehhez rögtön hozzá kell tenni, hogy a kilencvenes évek közepén a Fidesz, a KDNP és a Kisgazdapárt jóvoltából számos olyan jobboldali színezetű párt működött, amelyek valamilyen szinten be tudták tölteni a fórum meggyengülésével kapcsolatos űrt. Az MSZP-nek azonban sem ideológiai rokona, sem pedig szövetségese nincs. Még azok a nagy taglétszámú ágazati szakszervezetek is óvakodnak a vele történő nyilvános együttműködéstől, amelyek régebben parlamenti képviselők egész sorát felvonultatva biztosították a háttérbázist. Szintén az elszigetelődést erősíti, hogy a politikai centrumban elhelyezkedő pártok és civil szervezetek (jelen esetben az LMP vagy a Milla – Egymillióan a sajtószabadságért Facebook-csoport – néven ismertté vált mozgalom), amelyeknek szellemi elődei korábban a baloldal felé húztak, most még a látszatát is igyekeznek elkerülni, hogy bármiféle összeköttetés alakuljon ki az MSZP, illetve közöttük. Jelentősen oldaná ezt a sajátos magányt, ha legalább a szervezet belső egysége szilárd alapokon nyugodna, és akadna néhány olyan politikus, akinek van elegendő párton belüli és azon kívüli támogatottsága ahhoz, hogy megteremtse a megújulás a látszatát. A helyzet azonban itt sem biztató. Akiknek lenne némi esélye arra, hogy lendületet adjanak a pártnak (például Botka László szegedi polgármester vagy Bajnai Gordon egykori kormányfő), azok is inkább a háttérben maradtak, értelemszerűen arra várva, hogy hátha előbb-utóbb a számukra is kedvező szelek kezdenek el fújni.
Az MSZP újbóli felemelkedése előtt tehát leküzdhetetlennek látszó akadályok egész sora tornyosul. Még akkor is egy teljes ciklusnyi idő kellene a lebontásukhoz, és az új alapok felhúzásához, ha egyébként a külső körülmények számukra kedvezően alakulnának. Főleg azért igényelne ennyi időt a regenerálódás, mert a szocialista párt éppen annak a negyven év alatti korosztálynak a körében szenvedte el a legnagyobb mértékű népszerűségvesztést, amelynek támogatása nélkül lehetetlen egy hosszabb távon is életképes politikai pólus életre hívása. A mai MSZP egy lomha mozgású és öreges arculatú szervezet, amelyik olyan mértékben taszítja a választópolgárokat, aminek következtében borítékolhatók a további kudarcok.
Márpedig valamilyen sikerélményre mindenképpen szüksége lesz. Amennyiben ugyanis huzamos idő telik el oly módon, hogy egyetlen időközi választást sem sikerül megnyernie, és változatlanul hiányoznak repertoárjából a szélesebb társadalmi érdeklődést kiváltó kezdeményezések, akkor óhatatlanul továbberősödik a fásultság és a frusztráció érzése. Ennek a képzeletbeli eresztékek további lazulása lenne a következménye. Ez a gyakorlatban nem mást jelentene, mint felbomló alapszervezeteket, a pártból történő kilépéseket, illetve azoknak az üzleti érdekcsoportoknak a kihátrálását, amelyek annak idején a siker csúcsaira röpítették a posztkommunista politizálást.