MI A MAGYAR?

Ha magyarul írunk, ne utánozzunk idegen irást, hanem ugy írjunk ahogyan beszélünk.
Idegen szókat elkerülhetetlenül gyakran kell használnunk. Nem ritkán a hibásan kiejtett szókat az emberek felveszik rendes szótárukba és mint „jót” használják. Ilyen közismeretessé vált rosz szó többek között a „kombiné” (a törzset takaró „egybevarrot” női fehérnemű). A rendes neve: „kombinézón”. Ha ma valaki kombinézónt mondana (a franciákat kivéve) kevesen tudnák, hogy mi az. Ellenben „kombinét” mindenki ismeri. Ugyanilyen közismert kifejezés az aeroplán, autó, bicikli, gulyás, paprikás, makaróni, maróni, gamásli, monokli stb. Ezer és ezer szó. A beszéd (az irás) első és legfontosabb célja, hogy megértsük egymást. A nyelvek élnek, folyton változnak. Ezért nem értjük ma már jól a legrégibb magyar szót, a „Halotti beszédet”. Idiómák is vannak, azaz egyes vidékek szerint, más szóval jelölnek bizonyos dolgot. Ezekben az eligazodás nehéz, ezekhez társulnak a francia, angol, latin, német szavak, melyek idegen nyelvű kiirása még nehezebb még a magyarnak is, pedig két esze van (t. i. páros szervei egyikét „fél”-lel jelzi: féllábú, fél szemű stb.). Ha ugy irjuk le az idegen szót, amint az idegen nyelvű őket leírja, furcsa szókat olvas ki belőlük a magyar és az olyan, aki ugy ir amint beszél, és ugy olvas amint ir. Ilyenek a szlávok is. „Vi-ent”, „cognak”-ot gyakran lehet hallani. Ilyen furcsa, ha a német azt mondja: „Der Herr Khákilákhi aus Bálászszá Giármát” (értse: Kagylaky ur Balassa Gyarmatról).
Ha a német nem tudja kimondani a „gy”-ét mint ahogy a szláv az ékezetes magánhangzók hiánya miatt über, sőn helyett ibér, sén-t mond, az nem olyan nagy baj, mintha mi pld: levorver-t, vicikli-t mondunk. Inkább legyen szemtől-szembe, mások előtt vagy nyilvánosan nekünk mosolyogni valónk, semhogy mások rajtunk röhögjenek. A kiejtés szerinti irással az idegen szók felcserélése is megkevesbedne. Ha németül irunk, írjunk németül; az orvosok a recipét latinul írják; hiba lenne, ha az nem a latin irásszabályok szerint íratnék. De hiba, ha a magyar szak- vagy napi lapokban a latin, francia, német szókat nem ugy irják, ahogy azokat ők leirják pld: schuster-t irnak suszter helyett. Egyetlen egy esetben lehet és kell ugy írni, ahogyan a külföldi ir, ha valamilyen irást idézünk; pld: A cégtáblára ez volt írva: „Schustermeister”. Ellenben, valaki azt mondta: „susztermejszter”. Az irás még annyira sem hü képe a beszédnek, mint a színes testek szürke ceruzarajza. Annyi bizonyos, hogy a kiejtett szót, annak hangzóit, lehet szemlélhetővé tenni.
(Muravidék, 1929)