A táborozó (Exercituans, Insurgens) akárki légyen, ha kenyeret, bort, abrakot, szénát, húst, sajtot, halat, lencsét borsót, ludakat, csirkéket, malaczokat, bárányokat, vajat s más effélét ki nem fizet, vagy nem igaz módon vesz el, vagy ezekben kárt tészen és fölszólításra eleget nem tesz: vádolja be a kárvallott ember az ország birái előtt, a királyi „Kuriában” azon időben, a mikor épen valamely törvényes ülést tartanak; és ha a dolog bebizonyosodik, ugy a vádlottat szorítsák elégtételre.
A ki lovakat, ökröket, disznókat, szalonnákat vett el, vagy házakat, pinczéket, szekrényeket tört fel, vagy más ilyenféle károkat okozott: akkor a tettest a vagy urát bizonyos oktávákban idézzék a királyi kúriába s ha meg nem jelennék, úgy a vétkest a kár négyszeresének a megtéritésére kényszerítsék.
A ki nagyobb gonoszságokat követett el, embereket gyilkolt, asszonyokat, szűzeket ragadott el, templomokat, nemesi házakat tört fel és fosztott ki: az idéztessék a „Ku-riába”, ha nem megy, vagy elszökik, ura tegye le a homágiumát s a kárt térítse meg.
A elmondott esetekben a táborozó bűnöst urának a házából, urának a szolgáival idézzék meg.
[…] Tekintsünk be az egykorú oklevelekbe s úgy fogjuk találni, hogy borzasztó az a kép, mely az egyházi átkok nyomán kél vala.
Az öregapák az örökboldogság zálogának, az utolsó szentségeknek a felvétele nélkül lélekben is megtörve, kétségbeesetten hunyják le szemeiket. A koporsót, a melyben egy a nyomor s a vigasztalan jövő által korán megtört családapa fekszik, nem kiséri ki a pap, nem is szenteli be senki azokat a meghidegűlt munkás kezeket, azt a becsületes szívet, a melynek joga lett volna még tovább is dobogni. S annak a mosolygó, ártatlan csecsemőnek, a ki talán nemsokára éhen hal, a közös sírkertben emlékét nem fogja virágos dombocska őrizni, hiszen neki a temető árkában van a helye, mert beteg szülője nem tudta a szükséges „jó pénzt” előteremteni.
A harangok nem zúgnak. A gondozatlan utczák rozoga kunyhóikkal nem visszhangozzák most a jókedvű lakadalmas nép örömkiáltásait, mert a szerető párokat már nem a pap, hanem a nyomor adja össze. A szélvihart megelőző, nyomasztó csend honol mindenfelé. Az urak s különösen a hívatásukat tévesztett papok nyugodtan feküsznek, nyugodtan kelnek, – a népben csak jajnélkül tűrő rabszolgát látnak s azt hiszik, hogy minden úgy van jó, a mint van.
Pedig már történik valami szokatlanabb is a rendesnél, a mi az ő figyelmüket eleintén nem igen keltette fel. Éjjelenkint ott a faluvégén, abban az elhagyott malomházban, vagy távolabb az erdők sűrűjében összegyűl a helység lakóinak nagy része s áhítattal hallgatják azokat a vörös keresztes papokat, a kik eget-földet ígérnek nekik, ha tanaikat elfogadják.
(Gombos Ferenc Albin: Az 1437-ik évi parasztlázadás története, 1898)
origo.hu
Gázolt az M3-as metró Budapesten
