– Onnan kellene kezdenünk, hogy értelmezzük: milyen az a pénz, amit használunk?
– Korunk pénze hitel útján kerül a gazdaságba, a pénz nem más, mint banki követelés. Nálunk a törvényes fizetőeszköz a forint, ebben könyvelünk, adózunk, árazunk. Más pénzt – így a külföldi valutát – csak kivételesen, leginkább export-import esetén használunk. A lakásvásárlás vagy -építés tipikusan forintban bonyolított belföldi ügylet. A bankoktól kölcsön- kapott forint a gazdaság pénzeszközeit gyarapítja, de a bankkal szembeni kötelezettségeket is szaporítja.
– Ez nem így van, mert az emberek nemcsak forintban, hanem devizában is eladósodtak.
– Ez a látszat. A devizában elszámolt hitellel ugyanis nem svájci frank, nem euró, hanem szintén forint kerül forgalomba. Ez a forint azonban csak látszólag olyan, mint bármely másik, mert van egy különleges tulajdonsága: más az értéke, amikor érkezik, és más, amikor távozik. Ha az ügyfél fölvesz mondjuk 10 millió forint hitelt, akkor ennyivel gyarapodott a pénze. Ám inkább az a kérdés, hogy mennyivel nőtt a kötelezettsége? Ezt azonban senki sem tudja, mert az adósság mértéke később alakul ki, a választott deviza árfolyamától és a bankok később megváltoztatott kamat- és díjelvárásaitól függően, ám az adóstól függetlenül. Azaz devizahitellel a gazdaságba belépő pénz meghatározott érték, kilépéskor viszont akármennyi. Más szavakkal: a devizában számolt hitellel bevezetett konkrét összegű forint, amint kötelezettséggé válik, kibújik a normális forint látszatát keltő köpenyéből. Olyan forinttá alakul át, amely a viszszafizetés előtt elvárja gazdájától, hogy felhizlalja, majd e hízott állapotában számítja a kamatot és a díjat. A bank azt állítja, hogy mindezért kevesebb kamatot kér, mintha forintban számolva kérne, így aztán az ügyfél is jól jár. Ez az állítás azonban megtévesztő mézesmadzag is lehet, hiszen a bankok azért mutatnak ki magas kamatot a normál forinthitel esetére, hogy az ügyfél elfogadja a nagy étvágyú álruhás forintot – a devizahitelt –, amely a háztartásába kerülve kiszivattyúzza a gyanútlan adós erőforrásait. Összefoglalva: a devizában elszámolt hitelekkel megjelenő forint értékváltozása nem követi az inflációt, hanem napról napra változik, az adóstól függetlenül. Forint kerül be a gazdaságba, de kiszámíthatatlan devizaként akar kilépni. A hitelszerződéshez pedig egy szerencsejátéki megállapodás társul, ahol a játékszabályokat a kaszinós, vagyis a pénzpiac állapítja meg. A bankrendszer maga a pénzpiac.
– Eszerint a közönséges magyar fizetőeszköz mellett létezik egy másik is, devizaforint?
– A devizában mért forintnak nincs neve, de van egy különleges tulajdonsága: a „normális” forinttal mérve állandóan változó mennyiség. A devizaforint az ügyfélre ró kötelezettségeket. Több törlesztéssel, kamattal és díjfizetéssel jár. Hadd éljek egy egyszerű példával. Olyan ez, mint amikor a háziasszony kér egy kiló krumplit a szomszédjától, aki visszaadáskor tetszés szerinti súlyt helyezhet a mérlegre.
– Számlán lévő pénzekről lévén szó, hogyan lehet beszélni hamis pénzről?
– A számlán mozgó számokon valóban nem látható, hogy normális vagy hamis, de e számok születése meghatározza a genetikai programját. A normális forinthitel tisztes kamattal visszatér a bankba, majd ismét felbukkan másnál. Ezzel növeli egy közösség gazdasági aktivitását. Ellenben devizában számolva a forinthitel pusztító méreg. Belépéskor még normális a magatartása, majd az adósnak hizlalnia kell, törlesztéskor pedig előtör különleges étvágya, s magához ragadja a környezetében fellelhető pénzeszközöket. Ha nem talál eleget, akkor viszi a vagyont.
– Márpedig az elszabadult devizahitelek azok, amelyek a legnagyobb gondot okozzák a gazdaságban.
– A pénz pénzt szül, a hiány hiányt. Az elszabadult hitelnél az adós nem fizeti egyéb számláit sem. Sorra zúdul rá a késedelmi kamat, majd a fenyegetés, amelynek következtében idegei felmondják a szolgálatot, munkaképessége tönkremegy. A bank által elvitt többlet ráadásul nem áramlik vissza a gazdaságba: a leánybankok hazaküldik külföldi mamájuknak. Az elszabadulásról beszéljenek a számok! A svájcifrank-alapon számolt személyi, gépkocsi, lakás- és szabad felhasználású hitelek 2005-től 2009-ig évenkénti bontásban 635, azután 1017, egy évvel később 1482, majd 1636 és 138 milliárd forinttal nőttek, végül összesen 4808 milliárd forint új devizahitel várta a háztartásoktól a hizlalást. Ez a követelés mára szétterült a gazdaságban, és folyamatosan szívja ki a normális forintot. A nagy étvágyú devizaforint mára ehhez képest is 40 százalékkal hizlalta fel magát, s a háztartások már 6700 milliárd forint után fizetik a kamatot és a díjat. Húsz-harminc év alatt a devizaforintnak nevezhető rákos daganat feléli az adósok erőforrásait, átveszi a családok kezében lévő vagyont, és az egyre kevésbé működő rendszer felett elhatalmasodik. Ez addig tart, amíg a rendszerrel együtt elenyészik. Az emberek bizalma a bankrendszerrel szemben mára elveszett, „szakmunkásaik”, a bankárok pedig hamis érveikkel csak erősítik e bizalomvesztést.
– Az indoklás szerint azért kellett külföldi forrás a hitelekhez, mert nem volt elég belső megtakarítás. Nem így van?
– A hamisságot könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát. Miközben a bankhitelezés a kockázaton múlik, a devizában számolással extrém módon növeli a kockázatot, amire a Nemzetközi Valutaalap (IMF) rendre felhívta a figyelmet. Ma éppen azért nem hiteleznek, mert az egekbe nőtt a kockázatuk. Vajon miért nem vette figyelembe a Magyar Nemzeti Bank (MNB), a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) ezeket a figyelmeztetéseket? Ráadásul a bankoknál bőven volt forintbetét, amiből hitelezhettek volna, ami akkor is igaz, ha a tévénéző ezt nem látja. A svájci frankban történt hitelezés felfuttatásakor, 2005-ben a háztartásoknak 6,5-szer több pénze volt a bankokban, mint a számukra nyújtott ilyen hitel. 2006-ban 4,3-szer, majd 3,3-szer, 2008-ban pedig még mindig 3,8-szer. Azaz a külföldi források mellett érvelők egyszerűen nem mondanak igazat, úgy, mint ahogyan a kamatok ügyében sem. A hitelezők elhitették az emberekkel, hogy kisebb kamatért érdemes vállalni a devizakockázatot. Csakhogy amíg a svájci referenciakamat a válság hatására 2,5 százalékról 0,1 százalékra csökkent, addig a magyar bankok 4,5 százalékról 6-8, majd 7-10 százalékra emelték a kamatokat. Tehát nem a kamat kicsi, hanem a banki kamatrés nyílt hatalmasra. A mellébeszélés azonban elfedi a tényeket. Hát nem hamis forint az ilyen?
– Ha volt annyi forintbetét a bankokban, hogy abból hitelezzenek, akkor miért erőltették a devizahiteleket?
– Ez az igazi turpisság, ez az a családnyomorító trükk, amire épp rámegy az ország. Mert mi is történt? Külföldi anyabankjuktól hatalmas mennyiségű deviza áramlott a hitelező bankokhoz. Ezeket azonban nem a lakosság hitelezésére fordították, hanem elhelyezték az MNB-ben. Azért, mert az MNB kirívóan magas kamatot fizet a forintbetétért. A folyamat pontosan úgy zajlott, hogy a külföldi anyabank elküldte a devizát a magyar leánybankjának, amely átváltotta forintra, és elhelyezte ezt a pénzt az MNB-ben, forintkamatért. Ez a spekuláció az oka annak, hogy tartósan magas nálunk a forintkamat, ami fordítva is igaz: ezért lehet azt mondani, hogy a devizakamat alacsonyabb, ezért aztán kedvezőbb. Az MNB ezt a devizát külföldre küldte, mert a jegybankról szóló törvény előírja számára, hogy ezt a pénzt külföldön kell tartalékolnia. Igen ám, de ezért azonban jóval kevesebb kamatot kap, mint amennyit ő kifizet, s a kétféle kamat közötti különbözetet pedig az MNB terhére számolták el.
– Ezzel azt állítja, hogy ezzel a technikával ömlött ki a pénzünk külföldre.
– Azt. Vagyis az MNB és a bankrendszer összehangoltan félrevezette a magyar gazdaságot. A külföldi anyabankok a nagy kamatra spekulálva sok pénzt küldtek be a bankoknak, azok pedig azt mondták, azért jön, mert a lakosságot hitelezi, de senki sem cáfolta meg azok közül, akik látták, hogy ez nem így van. S ugyan a nagy kamatáért érkezett és átváltott pénz esetleg csak több forinttal váltható vissza, ami elviszi a bankok kamatnyereségét, ám sebaj, mert a forint romlása esetén a lakosság devizában számolva éppen ennyivel többet törleszt. A spekuláció kockázatát így a lakosság vállalja. Ezért kellett nekik, hogy a magyar állampolgárok devizában szerződjenek.
– Hogyan kellene megváltoztatni az ilyen típusú hitelezési gyakorlatot?
– A fogyasztás hitelezése egyrészt veszélyes az ország külső eladósodására nézve, másrészt csak rövid távon eredményez gazdasági aktivitást, ezzel áfát, adót. A politika e rövid távú előnyöknek tapsol, miközben eltapsolja a jövőt. Harminc éve nagyon kevés pénz jut jövedelemtermelő beruházások hitelezésére, a bankrendszerünk ebben nem érdekelt. Így a friss forrás a külföldieket jövedelemszerzéshez segítette, míg a belföldiek a fogyasztási hitelek révén eladósodtak. Az egyensúly közeli társadalmi-gazdasági fejlődés egyenlő a pénzáramokkal irányított értékteremtéssel. Nem mindegy, hogy e pénzáramlás képes-e a társadalom által vallott értékeket gyarapítani azzal, hogy a felhasználói kört és tevékenységét helyes irányba ösztönzi. A spekulatív, szélsőségesen felpörgetett jövedelemkivonásra, eladósításra berendezkedett bankrendszerünk azonban erre alkalmatlan. Kettős csapdába kerültünk: a túlfuttatott fogyasztási hitelezés lebénította a beruházásfinanszírozást, és a rákosan túlburjánzó törlesztési kötelezettség megöli a társadalom, a gazdaság egészséges működését. Magyarország védelme mindannyiunk alkotmányos kötelessége, ami igaz a pénzügyekre is.
origo.hu
Ezt üzenték Magyar Péternek az emberek
