Modul 69

Néha egy néhány soros, géppel írt feljegyzés többet elmond egy korszakról, mint kötetet megtöltő elemzések. „Csányiné” 1955-ben a magyar iparművészeti és népművészeti kiállítás alkalmából írt sorai például, amelyekben arról tudósítja az illetékeseket, hogy Gábriel Frigyes munkásotthonba tervezett bútorait „bőrhatású kárpitozással ábrázolja, mely a valóságban színes (Schubert elvtárs brigádja által készített) bútorszövettel lesz bevonva. […] A terveket Schubert, Kaesz és Juhász elvtársak hagyták jóvá.” Nyilván Schubert Ernőről lehet szó, az ötvenes évek megfellebbezhetetlen tekintélyű festő-, grafikusművészéről, bútortervezőjéről, akinek ezek szerint egyszerre volt hatalma, hogy intézkedjen, s brigádja is, hogy kivitelezzen. Mégpedig úgy, hogy a termék az új hatalom, benne a munkásosztály erejét s a jövő perspektíváit jelképezze, de valahogy úgy, hogy ne kerüljön túlságosan sokba, s még véletlenül se legyen olyan látszata a dolognak, hogy az elpuhult polgárság igényei is megérintették a tervezőt. Ilyen meggondolásból tették félre a korszak belsőépítészeinek, bútortervezőinek számos, egyébként a kortárs nyugati tervezők munkáival nyugodtan összevethető terveit, vagy valósították meg őket többé vagy kevésbé „lebutítva”. Vagy ha mégis nagyszerű lett a végeredmény, mint például az újpesti Állami Áruház belső tereinél (1952, Rákos Pál), néhány évvel későbbi átalakítás elég volt ahhoz, hogy silány pótlékkal váltsák ki az eredetit.
Sokaknak még így is maga volt az álom a Csillag vagy a Modul 69 bútorcsalád; s Mózer László Varia bútorcsaládja vagy Németh István étterme az 1958-as brüsszeli világkiállítás magyar pavilonja számára ma már valóban etalonnak számít. Egyébként is hódít a retró, az összetört csempe a padlón vagy a falon, a sufnikból, az Ecseriről sokan Sky foteleket hurcolnak be a lakásba, így itt az ideje, hogy felmérjük, mi történt, mi nem történt az 1945–70 közötti magyar belsőépítészetben, amely ma egyszerre van olyan távol és közel tőlünk, ahogyan azt Somlai Tibor könyvének a címe mondja. A számvetés első fejezetének is tekinthető talán ez a kötet, amely tervezők, kiállítások, tértípusok (vendéglátó-ipari, közösségi terek, szállodák), bútorcsoportok (fotelek-székek, kisbútorok, lámpák) szerint csoportosítja az összegyűjtött anyagot. Sajnos hiányzik a kiadványból egy alapos tanulmány, amely lépésről lépésre elemezné az eseményeket, a bevezető néhány nevet, alkotást kiemelve viszont érzékelteti, hogy „ebben a korban a hazai tervezők valóban világszínvonalon dolgoztak”.
Ha így is van, és miért ne lenne így, mi lehet az oka annak, hogy néhány kivételtől eltekintve mégis felejthetőnek érzi az olvasó a kötetben dokumentált műveket? Talán azért, mert ma már annak a kornak a „világszínvonala” sem hagy túlságosan mély nyomokat bennünk. Egyféle erőltetett modernizmusnak érezzük, amely ellenhatásként jött létre a második világháború előtti diktatúrák művészetével szemben, s amennyi inspirációt kapott a Bauhaustól, annyit rontottak rajta a sztereotípiák, a kor „elvárásai”. Idehaza fából vaskarikát kellett volna készítenie a tervezőnek, aki nem „szép színes tintákról”, hanem szép színes tintákkal álmodott. Mózer László például, akinek nappaliszoba-terve a kötet borítójára került. A legszerényebb számítások szerint is hatszor hat méteres nappalira lett volna szükség a térbe tervezet bútorok elhelyezésére. A tervezők rajzpapírján és rajzceruzájában benne is volt ez a szép tér. A házgyári lakások paneljei közé azonban valahogy nem sikerült besűríteni. Oda meg végképp nem, ahol a megőrzött polgári tradíciókkal együtt hűségesen őrizték az elődök szebb korról beszélő tárgyait, bútorait.
(Somlai Tibor: Távol és közel – Belsőépítészet a háború után, 1945–1970. Corvina Kiadó, Budapest, 2011. Ára: 9900 forint)