Nagyon hálás vagyok Simornak

Oldalágról látom célszerűnek a gazdaságpolitikai vitába történő bekapcsolódásomat. Nem értek egyet azzal, hogy üdvözítő lenne visszatérni a személyi jövedelemadózás régi rendszeréhez. Ha ezt tennénk, akkor a középosztályt tartó utolsó cérnaszál is elszakadna, menthetetlenül további százezrekre várna anyagi végveszély. A világ közgazdasági elitjének nézeteivel sem megyünk sokra hazánkban napjaink problémáinak megoldásában. Ők modellekben gondolkodnak, valós piacot és szereplőket feltételeznek. Nálunk a piac nem szabályos, hanem „cinkelt”. Ezt a 2008. ősz utáni események világossá tették. Főként a pénzpiac az, ami a normáktól messze eltér. A „cinkelt” piac szülte már régen a kettős beszédet. Egyet, ami a hivatalos kommunikáció, és egy másikat, amit a háttér beavatottjai egymás között használnak. Napjainkban erre is bizonyítékokkal rendelkezünk. Feltártunk egy politikai és egy pénzügyér kettős beszélőt. Itt az ideje a kettős beszéd felszámolásának.
Az őszödi beszéd megalapozta a kétharmados választási győzelmet. Simor jegybankelnök napvilágra került véleménye pedig – miszerint nem kell segíteni a bajba jutott magyar devizahiteleseknek – hatalmas rést ütött a kettős mérce, kettős beszéd hazugság falán. Simor az amerikai nagykövetnek nyilvánított véleményt, ő sem a közvéleménynek szánta. A közvélemény reakciója mind Őszöd, mind a „nincs ingyenebéd” simori kiszólás után megvilágosodni látszik. Rés tátong a hazugságfalon, amin betekintés nyerhető nemzetbénító hazugságdogmáik tárházába.
A dogmákat piszkálni főbenjáró vétségnek számított, azért megbélyegzés, kirekesztés járt és jár ma is. Bizakodjunk, hogy nem sokáig. A jókor jött kiszólás alkalmat ad dogmadöntögetésre. Gyurcsány és Simor világossá tette, hogy vannak a közéletnek és a politikának olyan szereplői, akik aktívan művelik a hazug kettős beszédet, mást mondanak a színfalak mögött valós partnereiknek, és homlokegyenest mást a hazai közvéleménynek. Dogma és ebből származó közhiedelem, hogy bajba ismét azért kerültünk, mert lelassult a GDP növekedése, hanem azért, mert a 2006-os megállás és a 2009-es zuhanás után el sem kezdődött a nemzeti jövedelem növekedése. A növekvő GDP a kisszámú beszállító multi tevékenységéből adódott eddig is. Lelassult Németország, rólunk meg leesett a GDP nevű fügefalevél. A csekély GDP-növekedésből eddig nálunk jövedelemnövekedés nem volt, a fogyasztás esett és most stagnál, a megtakarítások csökkentek. Újabb GDP-erőlködések jegyében az államkassza további tízmilliárdokra kötelezte el magát, hogy újabb GDP-növelő külföldi cégek érkezzenek hozzánk. Reméljük, ezúttal a magyarok zsebébe is jut némi többletjövedelem, ha ezek termelni kezdenek. Húsz év után levonható a tanulság, hogy csak azoknak a fejlesztéseknek és állami erőfeszítéseknek van értelme, amelyek egyértelműen a hazai jövedelmeket is emelik, így elsősorban a hazai vállalkozói szektor erősítésének. A hazai vállalkozók nem tudnak elmenekülni az adó elől, és ma is a legfőbb foglalkoztatók. Ha a GDP-dogma egyszer végleg megdől, a hazai gazdaság sikerét majd a nemzeti jövedelem növekedésében mérik.
Hosszú életet élt az exportorientált gazdaság sikereiről szóló dogma is. Tudjuk, hogy hazánk exportteljesítménye össze sem hasonlítható a rendszerváltás előttivel. Azt is tudjuk, hogy a hazánkba települt exportmultiknál foglalkoztatottak munkájának az eredménye hozta az európai közelébe a termelékenységet. Ez mind igaz és szép is, de ebből mi a hazaiak haszna? Az európai 80 százalék körüli munkateljesítmény mellé az európai bérszínvonal 25-30 százaléka? Fejlett európai országokban minden megtermelt GDP-euróban 50-60 százalék között van a bérek aránya, nálunk alig 30 százalék. Miként lehet az, hogy a külkereskedelmi cserearányaink szinte minden évben romlanak, ha a hazai munka termelékenysége egyre növekszik? Nem másként, mint hogy ennek a hatékony munkának az eredménye még az adózás előtt jórészt elhagyja az országot. Sem a hatékonyan dolgozók, sem az államkassza nem kapja meg a méltányos jövedelemrészt. A bankszektor valós forrásköltségei sem indokolják a méregdrága szolgáltatási díjakat és a kiemelkedő kamatmarzsot.
Aktuális a „nincs ingyenebéd” dogma megdöntése is. Annál inkább, mert ez a globalista importmondás (no free lunch) már korábbi jegybankelnök szájából is elhangzott a kilencvenes évek közepén, tehát az általuk vezetett intézménynek is jelmondata lehet. A devizahitelesek lakást kívántak vásárolni, de nem volt elég pénzük a vásárláshoz. Úgy ítélték meg (helyesen), hogy ha forintban adósodnak el, nem fogják bírni a törlesztőrészleteket az irdatlan kamatlábak miatt. A kamattámogatásokat ugyanis 2003 után eltörölték. A bankok olcsó kamatozású hitelt ajánlottak, ami mellett a törlesztés viselhető. A bankok nevezték el a konstrukciót devizaalapúnak, noha az ügyfél devizához soha nem jutott, neki forintban folyósítottak, és csak forintban törleszthet. A molnár dolga az őrlés, a bankár dolga pedig az árfolyamkockázat fedezetének biztosítása lett volna. Erre kifejlett bankközi és származékos piac működik. Ha a hitelek forrása tényleg deviza, a bankok így mentesíthették volna magukat az árfolyamkockázattól, és az ügyfeleknek is jót tettek volna azzal, hogy olcsó forrást biztosítanak. Ezt a bankok elmulasztották, az ügyfelet nem tájékoztatták, ehelyett a kockázatot rázúdították. Ha a devizaalapú hitel esetleg nem is devizából származik, akkor meg egyenesen hamis hivatkozásról van szó. Mérsékelt optimizmussal tekintek a nemrég kinevezett szakbizottság munkájára, hogy a valós tényeket feltárják, és javaslatot tesznek a kockázatnak a feladóhoz (bankok) történő visszairányítására. Ennél is csekélyebb a várakozásom, hogy feltárják és bírálják a monetáris politika szerepét a deviza -hitelválság kialakulásában.
Vigaszkeltő a tény, hogy „a túlzott fogyasztásunk” miatt adósodtunk el dogmát már megkérdőjelezi a parlament szakbizottsága. Csaknem harminc évig ez a dogma háborítatlanul uralta a közvéleményt. Ebből a kátyúból csak akkor jöhetünk ki, ha a semmitmondó politikai felelősségek megállapításán túl a számszaki vizsgálatot is elvégzik, lehetőleg nemzetközi eladósodásunk 70-es évekbeli kezdeteitől napjainkig. A számszaki elemzésből automatikusan megállapíthatók a személyes felelősségek is. Kikerülhetővé tehető az a veszély, hogy az adósság maga is hozzájárul saját maga szaporításához. Feltárhatók a módszerek, amelyekkel az adósság ára kisebb nemzeti jövedelmet emészt fel.
Néhány szót megérdemelnek azok a kezdeményezések is, amelyek a kínzó pénzhiányt korlátozott körű forgalommal bíró pénzhelyettesítőkkel kívánják megoldani. A soproni kékfrank mellé újabb hazai kezdeményezések társulnak. Legutóbb székelyföldi kezdeményezésről is hallottunk, amitől magasra szökött néhány romániai politikus vérnyomása. A folyamat két részről is hasznos. Egyrészt az utalványok fedezetére letétbe helyezett valós pénz a hazai államadósságot finanszírozhatja, az államkassza kamatkifizetései növekvő mértékben kerülhetnek hazai zsebekbe. (Ez Romániában sem lenne másként, hasznot hozna a székelyeknek, de a román államnak is.) Csökkenhet a külpiaci finanszírozásnak való kitettségünk. A helyi rendszerekben részt vevők az egymással szembeni fizetési forgalmat minimális költséggel bonyolíthatják le. Mindkét irány növeli a költhető nemzeti jövedelmet.
A felsorolt tabuk ledöntése és a gyakorlatban történő meghaladása jótékony hatással lenne a hazai (adóztatható) jövedelmek növelésére. Esélyt adna az államkasszának, hogy a jövő évi költségvetési feszültséget hazai erőből, de ne megszorításokkal oldja meg. Növekedhetne a háztartások vásárlóereje. Nem lenne szükség a szuperbruttó fenntartására, de a többkulcsos szja újabb bevezetésére sem. Nőne a fogyasztás és a megtakarítás, ezzel a belgazdaság.
Szólni kell végül arról, hogy bizony nagyon hálás vagyok Simor András jegybankelnök úrnak. Vélhetően soha nem gondolta volna, hogy engem valaha is hálára kötelez. Főként nem gondolta, hogy egy ártatlan telefoncsevej, amit az amerikai nagykövet asszonnyal folytatott – amivel esetleg imponálni akart –, hogy őt bizony kemény fából faragták, nála „nem lesz ingyenebéd”, valaha is nyilvános lesz. Minden eddigi tapasztalata azt sugallta, hogy a kettős beszéd előjog, hazug fala örökre röntgenbiztos. Én és a hozzám hasonló tabudöngetők most hálásak, mert látják munkájuk eredményét. Biztatást éreznek a folytatáshoz. Simor abban is nagyot alkotott, hogy ettől kezdve a kormány közelében sertepertélő taburajongók sem lehetnek biztonságban, mert közeli a leleplezés. Már az agyonhallgatás sem a régi.

A szerző közgazdász

A magyar gazdaság helyzetéről indított vita hozzászólói: Mellár Tamás (Válaszút előtt, vitaindító, augusztus 26.); Lóránt Károly (Tisztázó viták kellenek!, augusztus 29.); Csath Magdolna (Gazdaságpolitikai fordulat: de merre?, szeptember 1.); Spaller Endre (Hétköznapi válságkezelés Magyarországon és Görögországban, szeptember 2.); Torba Tamás (Gazdaságpolitika Magyarországon, szeptember 3.); Árva László (Multik helyett a helyi piacokat kellene támogatni, szeptember 5.).