Még a nyár derekán egy, a kiadott műsortól eltérő televíziós programnak az utórezgései döbbentettek rá, milyen hatalmas az érdeklődés még ma is a közép-európai kegyhelyek iránt e térség lakói körében. Isten szolgája a közembernél bizonyára pontosabban meg tudja fogalmazni, mit jelent Czestochowa a XXI. század emberének…
– Minden kultúrának vannak olyan történelmi pillanatai, amelyekben az emberlét lényegét és célját világosan meg lehet látni, ami alapján emberhez méltó társadalmat lehet építeni. Ilyen hely Czestochowa is, amelynek külön szépsége, hogy magyar pálosok alapították. A hegy neve is magyarországi eredetű – Jasna Góra, Fényes-hegy. A pálosok – az uralkodó kérésére – budaszentlőrinci kolostorukból indultak útnak. Nagy Lajos király a lányának, Hedvig lengyel királynénak szeretett volna a pálos rendi szerzetesek lengyelországi jelenlétével lelki segítséget nyújtani. S a pálosok budai kolostorát így hívták: Clarus mons budensis.
– Kész csoda, hogy megmaradt a Jasna Górán magyarok által alapított kolostor a lengyel nép viharos századai során! Bezzeg nálunk nem maradt fenn, még legendák formájában sem, a budai fényes-hegyi kolostor.
– A lengyel nép számára Czestochowa jelentős szimbólummá nőtt a történelem folyamán. Ahogyan a „lengyel pápa”, II. János Pál mondta: Czestochowában mindig szabadok voltunk. Volt, amikor maguk a szerzetesek védték meg kolostorukat az idegen fegyveres hódítóktól. Az életük árán is, ha kellett. Gyakran előfordult, ahogy a szószékről lejöttek, azon nyomban Szibériába hurcolták őket. Magyarországon a történelem talán még a lengyelekénél is nehezebb próbatételek elé állította az embereket. Ám valami Czestochowa megmaradásához hasonlatos, csodás történelmi emlékkel mi is büszkélkedhetünk, és ez a Bakócz-kápolna. A török időkben az esztergomi bazilika, Magyarország legelső nagy temploma elpusztult. A törökök ugyanis puskaport helyeztek szent falai közé, azt gondolták, így biztosan nem lövik szeretett templomukat a magyarok. De a harcok során mégis szinte teljesen megsemmisült a főszékesegyház épülete. A Bakócz-kápolna azonban épen maradt. Amikor Sobieski János lengyel király vezetésével 1693-ban sikerült a töröktől visszafoglalni Esztergom városát, csodaként élték meg az emberek, amikor a romok között a gyönyörű kis reneszánsz építményt szinte sértetlenül megpillantották. A Bakócz-kápolna számunkra azóta is a remény szimbóluma, ha nem is sokat beszélünk róla. Az Úristen megőrzött nekünk, magyaroknak is egy kis maradékot, amelynek a birtokában az újjászületés is biztatóbb.
– Életrajzában olvasható, hogy a fővárosban született, budai polgári környezetben nevelkedett. Nehéz elképzelni, hogyan lesz egy budai polgárfiúból a cigánypasztoráció püspöke…
– Ahol én felnőttem, csakugyan nem sok kapcsolatom volt – nem is lehetett – a cigánysággal. Ám pappá szentelésem után, 1990 tavaszán egy Nógrád megyei kis faluba kerültem, Érsekvadkertre, ahol a község lakóinak jelentős része, három-négy száz ember, az iskoláskorú gyermekeknek pedig az egyharmada hozzájuk tartozott. Senki nem járt közülük hittanra. Pedig Érsekvadkert erősen vallásos település, még a volt tanácselnök gyermeke sem hiányzott a hittanórákról. Igyekeztem, hogy megismerkedhessem a cigány gyerekekkel, aztán idővel csakugyan meg-megjelentek a hittanóráimon. Hárman-négyen jöttek, sosem egyedül, „brancsban”. Hátul ültek le, nem vettek részt a közös munkában. Pár hónap elteltével kirándulást szerveztem nekik, negyven-ötven gyerek jött el velem a diósjenői strandra, egy nagy autóbusz zsúfolásig megtelt velük. Többen közülük soha életükben nem voltak ilyen helyen. Ahogy bementünk a gyerekekkel a vízbe, sokan azon nyomban otthagyták a medencét. Aztán, ahogy meghallották, hogy a gyerekek azt kiáltozzák, atya, atya, kicsit megenyhültek. Rájöttek, hogy az egész akció egyházi szervezés. Nagyon szép napunk volt, este, ahogy hazafelé tartottunk, a gyerekek teli torokból, felszabadultan énekeltek. Amikor a buszról leszálltunk, az egyik kisfiú odajött hozzám, és arra kért, este menjek el hozzájuk látogatóba. Az esti mise után el is mentem; futótűzként terjedt a helyi cigányság körében: itt a pap! Rengetegen sereglettek össze, a házban vagy harmincan, de a ház előtt is tolongtak az emberek. Többen beszédet tartottak – mióta világ a világ, mondták, nem volt még ilyen, hogy a pap eljöjjön közéjük. Mások meg táncoltak a tiszteletemre. Így kezdődött a mi barátságunk. Ettől fogva a cigány gyerekek gyakran bejöttek a plébániára is, nem csak az iskolai hittanórákra. A lakásomban akkor is játszhattak, amikor én nem voltam otthon, és soha semmi bajt nem okoztak. A szüleik annyira hálásak voltak azért, hogy a gyerekeikkel foglalkozom, hogy megmondták nekik, a fejüket is letekerik, ha valami bajt kavarnak az „atya” körül.
– És vajon az érsekvadkerti személyes siker elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy paptársaival, egyházmegyéjével, a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciával is elfogadtassa, a cigányság felkarolása keresztényi feladat?
– Nem mindenkinek feladata, hogy hasonló módon próbáljon közeledni a cigánysághoz. Lehet, hogy nem is mindenki képes erre. Sőt az sem biztos, hogy mindenkinek ilyesfélét kell tennie. De az talán minden papnak feladata, hogy nyitott legyen a cigányság irányába is. Ha egy cigány család azzal jön hozzá, hogy keresztelje meg a gyermeküket, ne az legyen a második kérdése, hogyan állnak az egyházi adó befizetésével, és az elmaradt összeget bevasalja rajtuk. Ami egyébként az egyházi szabályokkal ellentétes: a keresztségnek nem lehet a feltétele, hogy kinek mennyi egyháziadó-hátraléka van. Azt viszont jelezni kell a cigányság felé, hogy örömmel fogadják őket a templomban. Székesfehérvár közelében, Aba községben egy fiatal pap a templomi padsorok melletti, körmeneti zászlók közé betett egy cigány zászlót…
– A legtöbb ember nem is gondolná, hogy saját nemzeti zászlója van a cigányságnak.
– Alul zöld, fölül kék: a zöld mezőt és a kék eget jelzi e két szín. A zöld mező a vándorlásra, a természet szeretetére utal, a kék ég az isteni gondviselésre is. Középen egy nagy piros kerék látható, indiai eredetük, de az örökös útkeresés szimbólumaként is. A cigányság nemzeti öntudatra ébredésének a velejárója ez a zászló, a londoni cigány világkongresszuson határoztak róla. Attól fogva, hogy az abai cigány közösség tudomást szerzett arról, a katolikus templomban helyet kapott az ő zászlójuk is, tizenöt-húsz ember mindig megjelent a szertartásokon. Ez a pap tényleg örül neki, ha ott vagyunk, emelt fővel mehetünk Isten házába, ahol lám, velünk együtt helye van a kultúránknak is, ezt hajtogatták. Nemrég volt Egerben egy nagy találkozó az egri egyházmegye katolikus cigánysága számára. Zsúfolásig megtelt az egri bazilika, öröm volt látni azt a sok derűs, barna arcot, boldogan fogadták az egri érsek meghívását, ami nem is „csak” a csodálatos épületbe szólt, hanem a szertartás utáni „piknikre” is. Ezeknek az eseményeknek az ismeretében, de más jelekből is arra következtetek, hogy egyre több paptársam fordul szeretetteljes nyitottsággal a cigányság felé…
– Nem is tudni pontosan, mikor és hogyan keletkezett az a szakadék, amely a magyarokat és a cigányokat elválasztja egymástól. A XIX. és a XX. század fordulóján még jeles irodalmi művek népszerűsítették a cigányokat…
– A cigányság több mint hatszáz éve jelen van Magyarországon. 1416-ból való az első biztos adat arról, hogy Brassó városa milyen örömmel fogadta azt a hatalmas cigány menetet, amelyik városukban megjelent. Évszázadokon át különösebb feszültség nélkül élt egymás mellett a két nép, a cigányok és a magyarok. Mátyás királyról például tudható, hogy a nagyszebeni cigányoknak privilégiumokat biztosított, mert a várost a cigány fegyverkovácsok a török elleni küzdelemben erősítették. Temesváron 1500-ban ágyukat öntöttek… Számos adat tanúsítja, hogy milyen jól beleilleszkedett a XV–XVII. századi magyar társadalom életébe a cigányság, sőt annak fontos része lett. Az első komoly feszültség Mária Terézia uralkodása idején támadt a két náció között. Az uralkodó ugyanis minden módon jobbággyá próbálta változtatni a cigányokat. Telket adott nekik, földművelésre óhajtotta fogni őket. Tiltotta nekik a cigány nyelv használatát, a népviseletüket is. A cigány szót sem szabadott használni, helyette újmagyarként kellett a cigányokat számon tartani. Amikor ezek a beolvasztási kísérletek nem jártak sikerrel, dühbe gurult, és azt a rendeletet hozta, hogy a cigány szülőktől a gyermekeiket két-, illetve négyéves korban el kell venni. A legtöbb vármegyében sajnos ezt a rendeletet végre is hajtották: százával, ezrével vitték el a cigányok kicsinyeit magyar nevelőszülőkhöz, akik aztán valamicske anyagi juttatás fejében tartották őket tizenkét éves korukig. Ez idő alatt a gyermek a nevelőszülő ingyenszolgája volt. Törvényszéki dokumentumok tanúsítják, mi lett aztán ezekből a családjukból kiszakított gyermekekből: katonaszökevény, prostituált, félresiklott élet… Sokan közülük, amikor a törvényszéki jegyző azt kérdezte, hol születtek, kik voltak a szüleik, nem tudtak mit válaszolni. Az országban szanaszét nevelkedtem, mondta az egyik. Kicsinységemben elszakíttattam, válaszolta a másik…
– Ám ennek a központi rendelkezések által szerencsétlenné tett korosztálynak az utódai, unokái, dédunokái lelkesen szolgálták a magyarok szabadságharcát 1848-ban, ük-ükunokáik 1956-ban is. 1991-ben, a marosvásárhelyi magyarellenes akció során egyedül a cigányok siettek a bajbajutottak segítségére. Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok! – ezt harsogták.
– Ezekre az eseményekre is visszaemlékezve, de a mai áldatlan helyzetre is visszatérve mondhatom, nagyon fontos volna tudatosítani a magyar társadalomban, cigányokban, nem cigányokban egyaránt, hogy ebben az országban mi csak együtt tudunk boldogulni. Meg kell tanulnunk egymást tisztelni, segíteni. Ha ezt nem tudjuk megtenni, mind a két fél számára pokollá válik itt az élet. A cigányságnak is meg kell tenni a maga lépéseit. Sokszor elmondtam már a cigány szülőknek, ha igazán szeretik a gyermekeiket, mindent megtesznek azért, hogy a fiuk, lányuk tanulhasson, és a becsület útján járjon. Az viszont már a többségi társadalom felelőssége, hogy a cigányságtól elvárt „kezdő lépésekhez” elengedhetetlenül fontos lehetőségeket megteremtse. És a többségi társadalom feladata az is, hogy az előítéleteket mérsékelje. Az egyik kicsiny faluban élő cigány ismerősöm mesélte, kora gyermekéveitől fogva milyen sok sebet kapott a magyaroktól a bőrszíne miatt. Már kamaszként tisztában volt vele, hogy ezeket az elevenen égő sebeket senki más nem tudja begyógyítani, csakis a magyarok. Idővel Pestre került, ott dolgozott, albérletben lakott, és nagyon-nagyon nehezen boldogult. Volt, amikor a pénzéből arra sem futotta, hogy a karácsonyt a családjával töltse. Megtudta ezt valaki abban a keresztény közösségben, amelyikben ez a cigány fiú időnként megjelent, és meghívta magukhoz. A fiú alig akart hinni a fülének, izzadt és reszketett, amikor 24-én este a családhoz becsengetett. Tartott attól, hogyan fogadja a családfő, a gyermekek. Aztán, amikor megbizonyosodott arról, hogy mindnyájan szeretettel fogadják, rettenetes nagy kövek gördültek le a szívéről, a sebei pedig nyomban behegedtek. Minden előítélet rendkívül káros, gyakran önbeteljesítő jóslat is. Az a gyermek, aki abban nő fel, hogy ő rossz és veszélyes, tüskéket növeszt. Sosem szabadna elfelejtenünk, milyen jelentős az az út, amelyet a magyarországi cigányság az utóbbi ötven-száz évben megtett. Minálunk tovább jutottak, mint bárhol Európában – akár a környező országokban élő cigányok helyzetét nézzük, akár az Olaszországban, Franciaországban élőkét vizsgáljuk. Oktatásuk tekintetében mindenképpen, ez annak ellenére is elmondható, hogy az összlakosság oktatási szintjéhez képest nálunk is igen rossz a helyzet. Az egyetemi, főiskolai hallgatók két-három százaléka roma minálunk, ez európai csúcs, sehol másutt nem vesz részt a felsőoktatásban annyi cigány fiatal, mint Magyarországon.
– Kérdés, hogy egyetemi, főiskolai diplomával a zsebükben hányan vállalják közülük eredeti közösségük boldogítását…
– Van ilyen is, olyan is a friss diplomás cigány fiatalok között. Más kérdés, hogy a cigányságot identitása megerősítésében is segítenünk kellene. Nemegyszer találkozom olyan fiatalokkal, akik negatívumként élik meg cigány voltukat. Volt olyan ismerősöm, aki szinte sírva mesélte, ő mindig azt kérdi Istentől, miért teremtette őt cigánynak. Miért sújtotta őt ily keményen? Abból azonban, aki negatív identitástudattal él, aligha lesz életerős ember, legfeljebb ahhoz a fához lesz hasonlatos, amely a gyökereitől próbál megszabadulni… Ha ráébrednének, hogy a múltjukra büszkék is lehetnének, hogy cigány identitásuk nem ellentétes a magyar identitás vállalásával, tanult emberként bizonyára többen is visszatalálnának a közösséghez, ahonnan származnak. Azok közül, akiket én ismerek, a legtöbb művelt cigány ember büszke magyar is. Ahogyan Péli Tamás, a híres cigány festőművész megfogalmazta: a cigány ember homlokán kettős aranypánt ragyog, az egyik a magyar kultúráé, a másik cigány identitásáé, és egyikről sem hajlandó lemondani.
origo.hu
Ázsiai kamuprofilok tömegét vásárolta fel Magyar Péter
