Olyan, mintha álmodnám az egész történetet, nem érzékelhető az idő múlása, csak azon veszem észre, hogy már 13 óra, majd 19 – írta izgatott levelében még néhány órával ezelőtt is Nagy Gabriella, aki valójában ezt az álmot tűzzel-vassal hétköznapi gyakorlattá tette az előző hónapokban. Napi egy-két óra alvással, eltökélten szervezkedett, kalapolt, reménytelen romépületeket hozott vissza a margittai város- és iskolatörténetbe, hadakozott a többségi hatóságokkal, hogy kivívja azt, ami magától értetődő joga volna az itteni magyarságnak. A mai tanévnyitó annak a dacos bizonyítéka lesz a Bihar-Bihor megyei Margittán, hogy a határon túli magyarságot kényelmes és kártékony dolog az eltűnés és a lepusztulás szinonimájaként kezelni. Hogy mindez valóság legyen, ehhez persze cselekvő emberekre van szükség elsősorban, nem pedig szájhősökre.
Amikor márciusban ellátogattunk e ma már nem túl szívderítő arculatú, Ceausescu urbanisztikai őrjöngését magán viselő érmelléki kisvárosba, Nagy Gabriellával és férjével, Ákossal bejártuk minden magyar felekezet temetőjét-templomát. Majd beóvakodtunk a hajdani református iskola meg a vegyes tannyelvű intézmény kollégiumának leharcolt épületébe, ahol szétrohadt parketta, beázott falak, üveg nélküli ablakok: azaz teljes reménytelenség fogadott. Nagy Gabriella, aki akkoriban még az Octavian Goga vegyes tannyelvű iskola igazgatóhelyettese volt, büszkén lobogtatta a frissen kapott engedélyt meg az általa készített vaskos dokumentációt a „rugalmas elszakadáshoz”: az önálló magyar iskola létrehozásához. – Őszintén szólva nem sok reményt fűztünk ahhoz, hogy e rövid idő elegendő lesz, hogy 2011. szeptember 12-én megnyithassa kapuit a tizenkét osztályos Horváth János Iskolacsoport – mondja.
Margitta – amely e sorok írójának nem csupán családnevet adott, de dédszüleinek szülőföldje is volt – bár ma is a második legjelentősebb erdélyi-partiumi magyar tömb, az érmelléki központ, még a maga 43 százalékos magyarságával is fegyvertényként könyvelheti el, hogy „megadatott” az anyanyelvi iskola. Jóllehet Trianon időszakában gyakorlatilag színmagyar volt ez a most alig húszezer lelkes település – beleértve a magától értetődően magyar érzelmű jelentős helyi zsidóságot is –, amely többek között Horváth János irodalomtörténészt adta kultúránknak. Aki manapság ellátogat ide, ütött-kopott romániai kisvárost talál – a falak mögött szilárd azonosságtudatú, büszke bihari magyarsággal, amely múltját tiszteletben tartja, és most egyet előrelépett.
– Demokratikus, de szigorú iskola leszünk, ahová a szülő bizalommal íratja a gyermekét – tudjuk meg Nagy Gabriella igazgató asszonytól. – Igyekszünk a fiatalságnak vonzó, ám hagyományainkra és nemzeti értékeinkre építő iskolán kívüli tevékenységeket szervezni. S minél hamarabb szeretnénk beindítani a szakképzést, hogy a magyar gyerekeknek is legyen lehetőségük szakmát tanulni, ezáltal a szülőföldön maradni – sorolja a teendőket Nagy Gabriella, hozzátéve, hogy távlati tervük az óvodától az érettségiig megszervezni a rendszert, mert igazán így lenne hatékony az anyanyelvi oktatás.
Bár létszáma alapján járt volna a margittai magyarságnak az egyik nagy, működő iskola, ebben nem tudtak megállapodni a román többségű helyi tanácsban. A románság jelentős része szeparatista törekvésnek veszi, hogy „kiszakítottak” csaknem ezer diákot az intézményhálóból. Mivel forráshiány miatt most csupán a hajdani református iskolát és a kollégiumot tudták fölújítani a pincétől a padlásig, az ugyancsak visszakapott volt állami gazdasági épületet már nem, négy évfolyam csak délután tud iskolába járni, így az after school (iskola utáni) oktatás egyelőre csak álom marad – mutat rá az igazgatónő.
– Az áldatlan állapotot a lepusztult épületszárny felújítása és egy tizenhat tantermes új épület üzembe helyezése oldaná fel – fűzi hozzá, felvillantva az érem másik oldalát is. – Ezek olyan irdatlan összegek, amelyet ez a közösség nem tud, de meg sem próbál kiszorítani. Július elején szerveztük a Most (Margittai Oskoláért Társaság) közreműködésével az első margittai iskolatalálkozót, amelynek fő célja az induló iskola anyagi támogatása volt: nagyjából ezer euró gyűlt össze. Helyi és környékbeli gazdák az ünnepélyes tanévnyitó protokollját vállalták magukra, egy magyar vendéglős pedig a lebonyolítást. A környékbeli települések is kiveszik a részüket a készülődésből – főleg mezőgazdasági terményekkel –, a helyi önkormányzati képviselők úgyszintén. A településen működő svéd gyermekmentő szervezet táblákkal támogatott bennünket, a környékünkön mezőgazdasággal foglalkozó holland vállalkozó padokkal és székekkel, de Berettyóújfalu testvértelepülés is kinyújtotta jobbját – idézi föl az igazgató asszony.
A helyi költségvetésből, kiharcolt központi támogatásból, a megyei tanács által kiutalt pénzből és kormányzó párti magyar képviselők fölajánlásából létrejött Horváth János Iskolacsoport mai tanévnyitója – akár a hasonlóan megszervezett nagyszalontai Arany János Iskolaközponté, illetve a nagyváradi Szacsvay Imre Gimnáziumé – az anyaországban is olyannyira elhanyagolt Partium reneszánszának lehet nyitánya. Annak a kérésnek a tiszteletben tartása, amelyet a XIX. század végén helyeztek el a református templom toronygombjában: „Mély szorgalmú, gazdálkodó, kereskedő iparosokból áll ma, június 2-án 1872. csinos kis mezővárosunk, Margitta. Az utókor tisztelettel felkéretik ezen kis mezőváros virágzásának folytatására.”
(A Horváth János Iskolacsoport kéri anyaországi, erdélyi, illetve a világ bármely pontján élő nemzettársaink segítségét a partiumi Margitta magyar diákjainak támogatásához. Szükségük van laboratóriumi és irodai felszerelésekre, sporteszközökre, illetve bármilyen más anyagi vagy egyéb természetű támogatásra. Elérhetőségek: telefon: +40-745-650-987; e-mail: [email protected].)
origo.hu
Megérkezett a konvoj az ország karácsonyfájáért – videó
