Tettesek és áldozatok

A Fővárosi Bíróság katonai tanácsa még nem foglalta írásba a júliusban kihirdetett felmentő ítéletet Képíró Sándor ügyében. Az Alkotmánybíróság még nem tűzte ki a tárgyalást, sőt határozattervezetet sem készített: jogszerű-e az a tavalyi törvény, amely alapján Biszku Béla ellen vádat emelt az ügyészség. A két koros férfiú gyakran szerepelt az utóbbi hónapok híradásaiban. Egyikük, Biszku esete elvont, távoli történet maradt, Képíró viszont nagyon is valóságosan jelent meg a nézőközönség előtt. Ennek fő oka nyilvánvalóan az, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt központi bizottságának 89 éves egykori titkárát háborús vagy emberiesség elleni bűncselekményért nem állította bíróság elé a vádhatóság, a most 97 éves volt csendőr századost viszont háborús bűncselekmény miatt alaposan meghurcolták. Mindezt annak kapcsán érdemes felidézni, hogy a héten a Terror Háza Múzeumnál megemlékezést rendeztek a totalitárius diktatúrák áldozatainak első európai emléknapja alkalmából.
Az Európai Unió igazságügyi miniszterei júniusban – a magyar elnökség idején – magyar– lengyel–litván kezdeményezésre Luxembourgban fogadták el azt a dekrétumot, amely szerint szükséges a közös európai emlékezet megerősítése, a totalitárius rendszerek bűntetteinek elítélése. A megemlékezés napjaként augusztus 23-át, az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásának évfordulóját jelölték meg. A két embertelen rendszer a második világháború előtt próbált alkut kötni egymással. A folytatást, a náci uralom és a sztálini diktatúra természetét sokaknak módjuk volt megismerni. A két hónapja elfogadott uniós dekrétum alapeszméje, hogy a kommunista és a nemzetiszocialista rendszer egyaránt Európa történelmének része.
A Terror Háza Múzeumnál megtartott keddi megemlékezésen Rétvári Bence államtitkár említést tett a strasbourgi bíróságnak arról az ítéletéről, amely szerint az ötágú vörös csillag – a magyar joggal ellentétben – nem önkényuralmi jelkép, viselése a szólásszabadság megnyilvánulása. Hozzátehetjük: a különféle értelmezések miatt sokszor csalódnunk kellett. Mások másképp látták ugyanazt, például az 1956-os forradalom egyes eseményeit is. Nyugat- és Kelet-Európa történelmi tapasztalatai, sérelmei különböznek. Ez bizonyos fokig érthető, hiszen a náci és a kommunista terror elszenvedői nem mindig ugyanazok az országok voltak. Hetven évvel a második világháború után időszerű lenne, hogy végre mindenütt méltányolják a nemzetközi emberi jogi normát: mindenki méltósága egyenlő. Ez akkor is igaz, ha a másik alapvetést elfogadva kijelentjük: a vélemény természetesen szabad. A múlt eseményeinek megítélése, a megítélés mértéke ugyanakkor nem lehet annyira eltérő, amennyire azt az európai példák mutatják.
Azt azért be kell vallanunk, hogy idehaza is érnek bennünket meglepetések. Némelyek szemében a nácizmus faji alapú terrorja a jog szerint is bűnnek számít, a sztálinizmus osztályharcos kegyetlenkedése viszont csupán történelmi tény, s legfeljebb erkölcsi ítéletünk lehet róla. A baj főként az, hogy a hivatalosság ingadozik: hol a jogi, hol a történelmi, erkölcsi kategóriába sorolja az eseteket. Képíró Sándor ellen például háborús bűntett miatt vádat emeltek azt követően, hogy a Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi irodáját vezető Efraim Zuroff 2006. október 5-én sajtótájékoztatón bejelentette: az Utolsó esély néven két évvel korábban indított akciójuk nyomán rátaláltak a volt csendőr századosra. A nácivadász szervezet úgy vélte, Képírót felelősség terheli az 1942 elején lezajlott délvidéki eseményekért. Újvidéken és környékén a hideg napok idején a magyar honvédség és csendőrség a partizánakciók leleplezéséért összehangolt razziát tartott, amelynek több mint háromezer ember esett áldozatul. Zuroff szerint olyanokat fogtak el, akik gyanúsnak látszottak, illetve zsidó származásúak voltak. A bírósági eljárás tanúja olyan személy lett volna, akit az ötvenes években kihallgatott az ÁVH, a Rákosi-rendszer terrorszervezete. A hasonló vallomások, jegyzőkönyvek bizonyító erejét, értékét A tanú című filmből ismerhetjük leginkább. Az uszoda jegyszedőjét azért internálták, mert bevallotta, hogy az anyja egy malomtulajdonos kulák szeretője volt.
A Fővárosi Bíróság katonai tanácsa még nem foglalta írásba a Képíró-ügyben júliusban kihirdetett felmentő ítéletét, így – az ígéret szerint – csak szeptember elején tudjuk meg, pontosan miért döntött úgy a bíróság: nem bizonyítható, hogy a volt csendőr százados bűncselekményt követett volna el. Az ügyészi perorvoslat érveit szintén az ítélet írásba foglalása után ismerhetjük meg. A védő bűncselekmény hiánya miatt fellebbezett.
A 89 éves Biszku Béla ellen is vádat emelt az ügyészség. Az 1956 utáni megtorlásokat irányító egykori belügyminisztert és pártvezetőt azonban nem a soha el nem évülő háborús vagy emberiesség elleni bűncselekményért akarták a vádlottak padjára ültetni, hanem csupán azért, mert egy nyilatkozata szerint nem tekinti bűnnek a hajdani kivégzéseket és a civilek üldözését. A vád tehát – egy tavaly elfogadott törvény alapján – a kommunizmus bűneinek tagadása.
A Budai Központi Kerületi Bíróság még ennek a viszonylag jelentéktelen ügynek a tárgyalását sem kezdte meg, hanem az idén februárban az Alkotmánybírósághoz (AB) fordult. A tanácsvezető bíró szerint a kommunizmus bűneinek tagadásáról szóló jogszabály sérti a jogbiztonságot, a szólásszabadságot és aránytalanul korlátozza az alkotmányos alapjogokat. Az AB határozataira és a tatai sortűz Strasbourgot is megjárt ügyére hivatkozva egyebek között felvetette: hogyan lehetne a kommunizmus bűneinek tagadásáért elmarasztalni valakit, amikor az 1956-os megtorlást még nem minősítették háborús, emberiség elleni bűncselekménynek? Talán mondani sem kell: az Alkotmánybíróság még nem kezdte meg az ügy tárgyalását. Az ellentmondások feloldására már eddig is voltak bizonyos kezdeményezések. Szakmai vélemények szerint a Biszku-ügyben vagy új feljelentést kell tenni, vagy új jogszabályt alkotni. Az ugyanis nem megnyugtató, hogy miközben a viszonylag alacsony beosztású volt csendőrt alapos bizonyítás nélkül bíróság elé állítják, az eseményeket irányító egyik fő felelős zavartalanul élvezi nyugdíjas éveit. A nyomozó hatóság nem vizsgálta meg kellően sem a nemzetközi jog 1956-ban nálunk is érvényes szabályait és gyakorlatát, sem Biszku Béla egykori tevékenységét. Köztudomású ugyanakkor, hogy háborús viszonyok közt az úgynevezett polgári elöljárók – a katonai felettesekhez hasonlóan – személyesen felelnek a beosztottak magatartásáért.
A jogalkotásnak is lehetnek teendői. Ismert, hogy a januárban hatályba lépő új alaptörvény kinyilatkoztatja: tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését. Ez önmagában csak deklaráció. A büntető törvénykönyv ugyanis nem rögzíti pontosan a nemzetközi jogszabályokban felsorolt el nem évülő bűncselekményeket. Valóságos tanulmányt kell készítenie annak, aki megpróbálja tisztázni: hol is tartunk tulajdonképpen. Ezt tette az 1956. október 26-án eldördült tatai sortűz ügyében két évvel ezelőtt a Legfelsőbb Bíróság öttagú felülvizsgálati tanácsa is. Így tudott ötévi szabadságvesztést kiszabni a híressé vált Korbely-ügyben. Elképzelhető, hogy ha a jogalkotás hiányait pótolják, világosabbá válik, mi a különbség a történelmi, az erkölcsi és a jogi felelősség között.