Messziről érezni az égett fa és műanyag szagát. Szepsi város cigány telepén nincs csatornázás, sem szemétszállítás, úgyhogy a környéken eleve nehéz a levegő, de most különösen. A putrik közül az éjszaka három leégett, még nem tudni, miért, valószínű, hogy az illegálisan, kontár módon bekötött elektromos kábelek okozhattak szikrát. Szerencsére nem sérült meg senki, a károsult családok a telepen dolgozó szociális munkás, Horváth Ottó szerint új otthont fognak kapni, szebbet, jobbat, mint az előző volt. A fiatalember bent lakik a városban, autóval jár ki ide mindennap, ő azon igen kevés kelet-szlovákiai cigányok egyike, akik normálisnak mondható körülmények között élnek, van munkájuk, s még csak meg sem tagadták gyökereiket. Persze a szociális munkások északi szomszédunknál sem a jó fizetés miatt választják ezt a pályát: ami a nagy baj Horváth Ottó szerint, hogy a minimálbér körüli fizetések alig különböznek a segély összegétől. Vagyis a szlovákiai rendszer pillanatnyilag nem éppen munkára ösztönző.
Utunkon négy felvidéki települést, Szepsit (Moldava nad Bodvou), Osztópatakot (Ostrovany), Jernyét (Jarovnice) és Kassát (Kosice) kerestük fel, s nem éppen idegenforgalmi látványosságok után kutattunk. Pedig megtehettük volna, hiszen a csodás természeti környezetben lévő helyszínek mindegyikétől alig pár lépésre, legföljebb pár száz méterre fekszenek a takaros lakóövezetek, a szépen felújított központi terek, azok a látnivalók, amelyek miatt például Kassa 2013-ban viselheti az Európa kulturális fővárosa címet. A Luník IX. lakótelep azonban aligha fog szerepelni a programsorozat helyszínei között.
Kísérőnk, szakértőnk, tolmácsunk, Köteles László Szepsiben élő politikus, korábbi országgyűlési képviselő. A mérnök végzettségű férfi jelenleg a tízezres kisváros önkormányzatában képviselő, a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) kelet-szlovákiai tisztségviselője. Jól ismeri a cigány telepet, a legutóbbi népszámláláskor ő végezte itt a felmérést. A statisztikákkal azonban nem büszkélkednek Pozsonyban. Állami szinten ugyanis jobbnak látják a problémák szőnyeg alá söprését, mondja Köteles László, vagyis nem cél, hogy a valós adatokkal rémisztgessék az európai közvéleményt. Jellemző, hogy – akárcsak pár éve még Magyarországon is – hivatalos körökben vagy a nyilvánosság előtt Szlovákiában még mindig csak a roma szót használják, a cigányt nem.
*
Pedig a határ északi oldalán sem a cigányság követelte ki, hogy ne nevezzék a nevükön őket. Érdekesség az is, hogy míg 2001-ben 89 920 szlovák állampolgár vallotta magát romának, tíz év múltán már négyszázezerre becsülik lélekszámukat – ekkora változás pedig még a többségi társadalomhoz képest jóval magasabb termékenységnek sem tudható be. A valós számhoz azonban biztosan közelebb áll az utóbbi adat, sőt a – Köteles László által hitelesnek mondott – demográfiai intézet becslése szerint számuk 2025-ben 525 ezer lesz, vagyis elérik a tíz százalékot a népességen belül.
Másrészt a támogatások miatt az érintettek is ügyeskednek, Szepsi térségében a cigány gyerekek kilencven százaléka magyar iskolába jár, magyarországi támogatást vesz igénybe – igaz, többségük az általánost sem fejezi be, harmadik-negyedik osztály után nem bírják tartani a lépést, otthoni közegük visszarántja őket. Ezért, látva a szepsi roma telepen uralkodó állapotokat, a gyerekek aligha hibáztathatók.
Szlovákiában 620 tisztán cigányok lakta települést, „osadát” tartanak számon, ezeket összességében körülbelül százötvenezren lakják, harmaduk tizenöt évnél fiatalabb. Munkahelye az osadákban élők közül 6300 főnek van.
A szlovákiai romák tehetősebb, a társadalomhoz többé-kevésbé felzárkózott tagjai általában a települések belső részein laknak, közülük sokan le is tagadják származásukat, a cigányságot inkább az életvitelhez, mintsem etnikai hovatartozáshoz kötik, s elhatárolódnak attól. Léteznek a községek, városok szélén kialakult, azoktól már elkülönült, de infrastruktúrával ellátott, viszonylag rendezett cigánysorok is. A leginkább leszakadt közösségek azonban a többségtől elzárt putrifalvakban vagy – ami még azoknál is egyértelműen sokkal rosszabb – összedőlőfélben lévő hatalmas tömbházakban tengődnek. Az első három formációra a határ magyarországi oldalán is láthatunk bőven példákat, de ahogy a romos blokkházaknál rójuk a köröket, egybehangzóan azt állítjuk, hogy ilyen szintű nyomorral Európában aligha találkozunk máshol. Néhány rossz hírű hazai lakótelepen, így a budapesti Havannán vagy a miskolci Avason aggodalommal figyeljük a züllés, szegényedés, vagyis a szlömösödés egyértelmű jeleit, ám a szellemi és anyagi pusztulás mértéke ezekben össze sem mérhető a szlovákiaiéval. Egyelőre.
Az MKP szepsi irodájából autóval a város déli része, a Bodolói utca felé indulunk. Letérünk az aszfaltról, pocsolyákat kerülgetve keskeny földúton haladunk a cigány telep felé. Köteles képviselő úr közben azt meséli: a gyerekek táskával a hátukon ezen a pocsék úton baktatnak két-három kilométert minden reggel az iskolába, majd délután vissza, busz feléjük nem jár. Az úgynevezett „centrum” mellett parkolunk le, amely valójában egy adományba kapott, „művelődési központként” szolgáló nagy konténer. Olyasmi, mint amilyenekkel a hajókon árut szállítanak. Bepillantunk: lomokkal van teli, a hajnalban leégett viskókból kimentett néhány bútordarabot is ide pakolták be.
Horváth Ottó vezetésével járjuk be a telepet, ahol, mint megtudjuk tőle, hétszázan laknak. Mindenkinek magyar az anyanyelve, barátságosan fogadnak minket. A romos terület közepén két téglalap formájú, háromszintes szürke blokkház áll, ezek az épületek mindig is a cigányok „otthonaként” szolgáltak. Létezésük ékes bizonyítéka annak a teljesen elhibázott koncepciónak, miszerint egy területen minél kisebb helyen kell összezsúfolni a szegény cigányságot, s úgy tenni, mintha a többség ezzel meg is szabadult volna a problémától.
A két nagy tömbben áram és víz van, csatornázás nincs, aminek következménye jól látható és érezhető az épületek körül. A vécékből tisztítás nélkül ürül a tartalom a saras-dagonyás placcra a bejárat mellett, ebben tocsognak a szakadt cipőt viselő vagy mezítlábas gyerekek. A szemetet sem szállítja el senki ingyen, igaz, az önkormányzat korábban tartott néhány takarító akciót, de ezeknek ma már nincs látszatuk. Leraktak néhány konténert, amelyek hamar megteltek, ezenkívül láthatóan nincs koncepció a hulladék kezelésében. Vagyis mindenki ott dobja el a szemetét, ahol éppen megszabadulna tőle. Túloldalt az ablakok alatt kisebb hegyek nőttek a mocsokból, alighanem egyszerűen kidobálták a lakásokból az üvegeket, flakonokat, műanyag ócskaságokat. Horváth Ottó szerint az itt élők egy része ennél azért jobban vigyázna a környezetére, de nagy a visszahúzó erő: minek takarítsanak össze, gondolják, ha mások úgyis újból kuplerájt csinálnak. S ebbe mostanra bele is törődtek. Eltüntették az épületek bejárati ajtóit és a belső faburkolatokat, több ablakból a keret is hiányzik. Hogy mi marad tíz-húsz év múlva lakóhelyükből, az nem érdekli őket, a mosttal akarnak megbirkózni, mondja Ottó.
A két tömb mögött valamivel rendezettebb, földszintes, színes házsor húzódik, a kicsi lakások némelyikéből hangos zene hallatszik ki, tévé, hifitorony, parabolaantenna szinte mindegyiknek tartozéka. A szepsi cigány telep bejárat felőli oldalán viszont szedett-vedett putrik állnak: a tűz óta már hárommal kevesebb van csak belőlük.
Nyolcórás közfoglalkoztatással vagy minimálbért fizető rendes állással körülbelül 310 eurót lehet megkeresni Szlovákiában (vagyis mintegy 85 ezer forintot), ami több, mint a magyarországi juttatás, ám teljes időben senki sem dolgozik az itteniek közül. Ha négyórás, úgynevezett aktivációs munkát vállalnak, akkor ezért 64 euró jár havonta (körülbelül 17 500 forint), de jogosultak maradnak a segélyekre, lakhatási támogatásokra is. Erre mondja Horváth Ottó, hogy a rendszer nem ösztönző, hiszen a különbség így minimális, ráadásul, ha kevesebb a hivatalos kötöttség, több idő marad esetleg feketén valami mellékest keresni. De a pénz mindenképpen elfogy, többségük inkább az ételről előbb mond le, semmint a cigarettáról vagy az alkoholról, és rengeteg a gyerek.
A „centrumban” lehetetlen volna komolyabb kulturális vagy sportprogramokat ennyi embernek tartani. Akadnak-e közösségi események? – kérdezem Ottót, s ő azt feleli: pingpongoznak, meg a focit nagyon szeretik. Nézni.
Osztópatakra indulunk tovább, a kelet-szlovákiai kisközségbe, amelyik egyszer csak világhírű lett, még a The New York Times is kiemelt helyen foglalkozott vele. Merthogy 2009 októberében falat húztak a cigányok negyede és a falu többi része közé – hogy miért, azt talán kérdezni sem kellene. Mi azért megkérdezzük a polgármestertől és az elénk siető romáktól is. És lám, nincs is nagy véleménykülönbség: utóbbiak is úgy emlékeznek, hogy a gyerekek be-bementek a közeli gyümölcsöskertekbe, s ennek a tulajdonosok nem örültek. Rasszizmusról nem beszélnek, arra panaszkodnak inkább, hogy miért kellett tizenháromezer euró közpénzből megépíteni a betonkerítést, amikor minden centnek megvolna a helye. A szegényebb cigányok lakta részen „egyszobás” putrik sorakoznak, állapotuk nem éppen szívderítő, de még mindig élhetőbbnek tűnnek, mint a blokkok. Itt mindenki szlovákul beszél, magyarul nem értenek. Az utat felújították, az aszfalton túl is cigányok házai állnak, még a szocialista időkben épültek, s egészen jó állapotúak. Osztópatakon a körülmények láthatóan jobbak, mint a szepsi telepen.
Cyril Revák polgármester irodájában fogad minket. 1982-ben nősült a faluba, akkor a lakosság körülbelül fele-fele arányban volt szlovák és cigány. Ma az 1800 lakosból már 1250 roma, közülük legalább nyolcszáz még nincs tizennyolc éves. Köteles László képviselővel együtt hitetlenkedve fogadjuk a számot, mire a polgármester irodájába kéreti titkárnőjétől a statisztikai adatokat. Rövid böngészés után rávágja, valóban tévedett, nem nyolcszáz körüli a kiskorú romák száma, hanem 917! És érkezik a többi adat is: 286-an hat év alattiak, 310-en hét–tizenöt évesek, 321-en tizenhat–tizennyolc esztendősek. Utóbbiak közül már senki sem tanul. Egy évtized alatt hat szlovák és negyvenhat cigány gyermek született. Revák úr állítja: nem különösebben rossz a viszonya a romákkal, pláne nem annyira, mint azt néhány lapban visszaolvasta, amit jelez az is, hogy 1990 óta minden évben újraválasztották, a fal megépítése után is – igaz, támogatottsága csökken. Elmondása szerint a fal a falu lakosainak összefogásával épülhetett meg, azaz a putrik közelében lakó tulajdonosok egyenként engedélyt kértek s kaptak is arra, hogy betonlapokat állítsanak a kertjük végébe. A körülbelül két méter magas fal megkerülhető, funkciója annyi, hogy a szomszédban élő gazdák jobban rálátnak, ki jön át az ő oldalukra. A szlovák emberi jogi biztos vizsgálatot kezdeményezett, ám végül azt állapította meg, hogy nem történt szegregáció. A lopások száma viszont jelentősen visszaesett, állítja a polgármester. A The New York Times újságírója is azt mondta neki, nem lát semmi különöset abban, hogy egyesek így próbálják védeni értékeiket, majd megjelentette cikkét a tomboló rasszizmusról. (Utánanéztünk, 2010. április 3-án publikálta cikkét Dan Bilefsky A szlovák faluban épült fal a szegregáció üzenetét küldi címmel. Az írás elején a palesztinokat elválasztó – egyébként az osztópatakihoz nehezen hasonlítható – és az egykori berlini fal képével indít, majd emlékeztet, hogy a romák Ázsia déli részéről érkeztek ide évszázadokkal ezelőtt. Később kitér arra, hogy a szomszédos Magyarországon is gyakoriak a romák elleni támadások, felidézve a hat halottat követelő kegyetlen támadásokat, igaz, az áldozatok számáról – akárcsak egy iraki bombamerénylet után szokás – így ír: „at least seven Roma have been killed”, vagyis legkevesebb hét romát gyilkoltak meg. Majd néhány mondattal később kitér arra is: Osztópatakon egy tizenkilenc éves roma férfi leszúrta a kocsmárosnőt, amiért nem szolgálta ki ingyen alkohollal, s utal arra is, azért nem acélkerítést építettek, mert azt úgyis ellopták volna.)
Cyril Revák polgármester szerint nemcsak nyugaton, még Pozsonyban sem fogják fel, milyen folyamatok zajlanak le a keleti végeken, s nem gondolnak bele abba, vagy legalábbis nem beszélnek arról, hogy a rendszer hamarosan összeomlik. Húsz éve településvezető, de egyszerűen el sem tudja képzelni, akár két évtized múlva milyen állapotok lesznek itt. Munkalehetőség nincs, de nem is látja a szándékot, hogy az egyre szegényedő emberek bármit akarnának kezdeni magukkal. Iskolába Szentmihályfalvára (Sarisské Michal’any) járnak a gyerekek, ahol az Amnesty International nemzetközi jogvédő szervezet szerint szegregálják őket.
Osztópatakon nemrégiben házépítési programba kezdtek: ötven-hatvan négyzetméteres otthonhoz juttatnának néhány szegény családot, de a polgármester azt szeretné, ha pénzzel nem is, legalább a két kezükkel vegyenek részt az építkezésben az érintettek, mert fontos megérteniük, hogy semmi sincs ingyen. Mikrohitelprogramot is indítottak: 1100 euró vehető fel kamatmentesen, de csak olyanok kapják meg, akikről életvitelük alapján feltételezik, hogy jól hasznosítják a pénzt. Alapítvány segítségével negyven embernek munkát szereztek a nyugati országrészben, busszal szállították, elszállásolták őket, de már csak ketten dolgoznak közülük, a többiek úgy gondolták, a legjobb otthon.
Kassa felé menet benézünk Jernyére, ahol a hatalmas árvízben 1998. július 20-án ötvennyolcan, döntően a cigánysor lakói vesztették életüket. A putrikat ugyanoda építették vissza, ahonnan a megáradt Szinye folyó magával ragadta az embereket. Megkérdezzük, nem félnek-e az újabb özönvíztől, mire azt felelik, dehogynem, de hát ez van.
Még sötétedés előtt futunk be Kassa Luník IX. nevű lakótelepére, amelyet Európa legnagyobb nyomornegyedeként tartanak számon. Az öt–nyolc emeletes tömbházakat a romák mellett eredetileg katonák és rendőrök számára építették a hetvenes évek végén, de a nem cigány lakosság tíz-tizenöt év alatt teljesen eltűnt. S ma már a tervezett kétezer-ötszáz helyett mintegy hétezren lakhatnak itt, további körülbelül ezer idevalósi a börtönbüntetését tölti. Az átlagos lakószám otthononként tizenkét fő, de a nagyobb „apartmanokba” akár harmincan is betelepedtek. A blokkok előtti utcák gyerekzsivajtól hangosak, mintha senki sem lenne otthon, az emberek le-föl bóklásznak, magányra, intimitásra itt esély sem lehet. De az ablakokból is emberek hajolnak ki, a lépcsőkön is ülnek – ha szállodában vagy tömegrendezvényen járnánk, alighanem rég kitették volna a megtelt táblát. A lakásablakok többségében még van üveg, a lépcsőházakba azonban belátni: keretestül, sőt néhol téglástul bontottak ki mindent, amit tudtak. Szemét szemét hátán. A villanyt néhány lakás kivételével évekkel ezelőtt kikapcsolta a szolgáltató, víz kizárólag reggel hét és nyolc, valamint délután négy és öt között folyik a csapokból. Az önkormányzat egy időben a
origo.hu
Ázsiai kamuprofilok tömegét vásárolta fel Magyar Péter
