Utolsó esély

Nem tudom, milyen bűnt követett el néhai Képíró Sándor. Az biztos, hogy kézzelfogható, hitelt érdemlő corpus delictit vádlói soha nem voltak képesek ellene felmutatni. A néhány hónapja, még életében kimondott elsőfokú ítélet bizonyítékok hiányában nyilván nem véletlenül mentette fel a háborús bűnösség – az újvidéki gyilkosságokban való részvétel – vádja alól. A bíróságra legutóbb már a kórházból érkezett a kilencvenhét éves, látványosan romló fizikai állapotú csendőr százados, tolókocsiban, infúzióval.
A háború végén nyugatra menekült Képíró 1996-ban telepedett haza Magyarországra, ezek után bukkant rá a Simon Wiesenthal Központ, amely éppen tíz éve kezdte meg Utolsó esély nevezetű nácivadász akcióját a még életben lévő háborús bűnösök felkutatására. Tevékenységük igen sovány eredménnyel járt: a külső szemlélőnek egy idő után úgy tűnt, már nem is az egykor elkövetett valódi háborús bűn megtorlása a cél. Ha nem találnak valódi vétkest, akkor homályos, célzásokból, félmondatokból, kétes értékű nyilatkozatokból összeálló „bizonyítékok” árán is kreálnak majd olyan esetleg „nem teljes értékű” háborús bűnöst, akit pellengérre lehet állítani. Lehetetlen megállapítani, hogy az Utolsó esély mennyiben a valódi „nácivadászattal”, vagy mennyiben a Simon Wiesenthal Központ – a háborús bűnösök nemzedékének kihalásától nem elválasztható – identitásproblémáival függ össze.
A cél szentesíti az eszközt elvének következetes alkalmazása számtalan alapvető jogállami elv megsértéséhez vezetett, a bűnösök listáján a harmadik helyen szereplő Képíró Sándor esetében is. Az ártatlanság vélelmének sárba tiprásával az aggkorba lépett egykori csendőrt rendszeresen zaklatták, az utcán megállították, szomszédjai előtt inzultálták a szervezet emberei és szimpatizánsaik. Volt olyan újság, amely a közismert szélsőséges weblap nívójára süllyedve neve és a fényképe mellett nyilvánosságra hozta a lakcímét. A szervezet jeruzsálemi irodájának vezetője, Efraim Zuroff a Népszabadságnak adott nyilatkozatában azt is kijelentette, hogy „a Képíró elleni vádakat megalapozatlannak nevező történészekkel nem tárgyal… Mondhatnak, amit csak akarnak, nincs igazuk”. Szavaiból világosan kirajzolódott már akkor, hogy nem az igazság felderítése, hanem a koncepció tűzzel-vassal való győzelemre juttatása a cél.
Eszerint is jártak el: eleinte teljesen abszurd módon az összes 1942-es újvidéki, zsablyai áldozatot Képíró számlájára írták. Emlegettek egy 1946-os népbírósági pert is, amelyben állítólag 14 évre ítélték a csendőr századost. Nem szólalt meg Efraim Zuroff, amikor kiderült – az általa semmibe vett történészek bizonyították be –, hogy nem volt semmiféle eljárás 1946-ban Képíró ellen, így ítéletet sem hozhattak.
Tízesztendős tragikomikus ámokfutásuk nem csak egy vélhetőleg börtönbe már nem zárható aggastyán halálához járulhatott hozzá. Nem a náciknak, az egykori háborús és népellenes bűnösöknek, a tömeggyilkosoknak okoztak kárt. Az embertelen perzekutori hevület a hazai zsidóságnak ártott leginkább. Annak a védtelen, többször megalázott tömegnek, amelyet az antiszemitizmus erősítésével, a szélsőségeknek újabb muníciót szolgáltató igaztalan magatartásukkal hagynak most magukra a Wiesenthal központ emberei.
Nem tudni, emberi eszközökkel ugyanis már nem kideríthető, hogyan viselkedett, mit tett néhai Képíró Sándor 1942 januárjában, az újvidéki mészárlás idején. Ha semmit, most kényszerű véget ért üldöztetésének története kafkai regényre emlékeztet leginkább. Ha pedig bűnös volt, erről Isten igazságos ítélőszéke előtt kell számot adnia.