Zeneművészek szakmunkásnak minősítve

Az oktatás mostohagyerekének szerepébe kerültek a zeneművészeti szakközépiskolák, amióta az új kormányzati struktúrában a szakképzés részeként a Nemzetgazdasági Minisztérium felügyelete alá tartoznak. A szakemberek szerint az alapvető problémát az jelenti, hogy míg korábban az oktatásért felelős tárcánál tisztában voltak azzal, hogy a zeneművészeti iskolák csak a nevükben szakközépiskolák, amelyekre a többiektől eltérő szabályokat kell alkalmazni, addig a jelenlegi struktúrában ténylegesen szakképző intézményekként kezelik őket, így ugyanolyan feltételeknek kell megfelelniük, mint a többek között kőművest vagy villanyszerelőt képző intézményeknek. A szakképzést a gazdasági tárca egyre szigorúbb eszközökkel igyekszik a munkaerő-piaci igényekhez igazítani, miközben a takarékoskodás jegyében próbálja felszámolni a párhuzamos képzéseket, és közös tanműhelyek fenntartására ösztönöz. A gond az, hogy ez a szabályrendszer vonatkozik a zeneművészeti képzésekre is.
– A zenészeknek a gazdasági környezetben semmi keresnivalójuk sincsen. Ez az iskolatípus szoros kapcsolatban áll a kultúra teljességével, de a gazdaság folyamataihoz, a munkaerőpiachoz semmi köze nincs – jelentette ki lapunknak Záborszky Kálmán (képünkön), a zuglói Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatója. Hozzátette: nap mint nap életidegen szabályoktól kell megvédeni a zenei oktatást, miközben értelmetlen kompromiszszumokra kényszerülnek a források biztosítása érdekében. Záborszky kifejtette: a szakközépiskolák legfontosabb bevételi forrása a cégek által fizetendő szakképzési hozzájárulásból származik, így ez az egyik fő bevétele a zeneművészeti középiskoláknak is. Az igazgató szerint a zeneművészeti középiskolák eleve nincsenek könnyű helyzetben, amikor maguknak kell keresniük olyan cégeket, amelyek közvetlenül az ő iskolájuknak adják a támogatást, hiszen a zeneművészetnek nem létezik háttéripara. A végső csapást azonban az jelentette, amikor térségi integrált szakképző központokba (TISZK) való tömörüléshez kötötték az iskolák szakképzési hozzájárulásra való jogosultságát. A TISZK-ek létrehozásának eredeti célja éppen a képzések ésszerűsítése, a párhuzamosságok megszüntetése és a felesleges kiadások lefaragása volt, ám a zeneművészeti középiskolák rendszerbe kényszerítése a racionalizálás helyett a valóságban jelentős pluszkiadást és rengeteg felesleges adminisztrációt hozott.
Záborszky méltatlannak találja, hogy egy művészeket képező iskola gyáraknál, cégeknél kilincseljen szakképzési támogatásért. Szerinte közülük csak az tud ily módon pénzt szerezni, akinek jó a személyes ismeretségi köre. Hozzátette: tudomásul kellene venni, hogy ez egy drága iskolatípus, és pályázati úton, vagy egy erre a célra létrehozott alap segítségével kellene megoldani a költségigényes eszközök beszerzését. A TISZK-ek kapcsán megjegyezte: az ésszerűsítés jegyében hasonló profilú iskolákkal kellene együttműködni a térségben, és például közös tanműhelyeket működtetni, ám ez a zeneművészeti területen megvalósíthatatlan. Ezért a zeneművészeti iskolák sokszor teljesen más profilú, például cipőipari vagy építőipari iskolákkal „szövetkeztek” annak érdekében, hogy továbbra is megkaphassák a szakképzési hozzájárulást. Tényleges együttműködés, közösen működtetett tanműhelyek persze nincsenek, a TISZK-ek fenntartása ugyanakkor több százezer forintos kiadást és rengeteg felesleges adminisztrációt jelent.
Hasonló életidegen elem a szakképzésben jellemző modulrendszer rákényszerítése a zeneművészeti iskolákra. Ezt kifejezetten a képzések közötti átfedések kiküszöbölésére találták ki. Ha a fiatal egy, a végzettségéhez hasonló másik szakmát is el akar sajátítani, akkor a korábban megtanult modulokat már nem kell újra megtanulnia. Záborszky szerint azonban a zeneművészeti szakma nem ismer olyan rokon szakmákat, amelyekkel ilyen átjárhatóságot biztosítani lehetne, de mivel a szabályok rájuk is vonatkoznak, nekik is olyan egységekre kell bontaniuk oktatásukat, amelyeknek a valósághoz semmi köze sincsen, viszont rengeteg adminisztrációs többletmunkával járnak. Az új rendszerben ráadásul a képezhető zenészek számát is a regionális képzési és fejlesztési bizottságok határozzák meg a munkaerőpiac kereslete alapján, csakúgy, mint mondjuk azt, hogy egy térségben mennyi kőművesre vagy műkörmösre van szükség.
Záborszky meggyőződése szerint a zeneművészeti középiskola egy sajátos, nagy hagyományokkal rendelkező iskolatípus, amelynek az oktatási rendszere világszínvonalú, ezért a képzés nem szorul átalakításra. A nehézségek azonban mindaddig megmaradnak, amíg a mindenkori döntéshozók megpróbálják az oktatás bármelyik nagyobb egységéhez csapni azt. A zeneművészeti szakemberek azt szeretnék, ha az iskolatípus minél előbb kikerülne a szakképzési intézmények közül, és újra közoktatási intézménynek számítana, így visszakerülne az oktatási államtitkárság felügyelete alá. Céljuk az is, hogy a zeneművészeti középiskolák önálló iskolatípusnak számítsanak, amelyekre külön szabályok vonatkoznak.