Kampány és demokrácia

WikiLeaks megszerzett információi szerint Orbán Viktor – nem szó szerint – 2006-ban azt mondta szűk körben külföldi diplomatáknak: ne figyeljenek arra, amit a kampányban mond megválasztása érdekében, hanem arra figyeljenek, amit majd kormányfőként csinál.
Az ellenzéki pártok és a baloldali sajtó természetesen óriási csinnadrattával fogadta az információt, s mondani sem kell, hogy ebben az MSZP járt az élen. Rögtön felvetették, hogy lám, Orbánnak is itt van az „őszödi beszéde”, kiderült, hogy semmivel nem tisztességesebb politikus, mint Gyurcsány Ferenc, hiszen ő is, akárcsak politikai riválisa, félrevezette a választókat a 2006-os kampány során; és akkor miben és mennyivel jobb, szebb politikus ő, mint Gyurcsány? Mindez tetszetősen hangzik, egyetlen baj van csak az ellenzéki véleményformálók szenvedélyes kiabálásával, mégpedig az, hogy tartalmilag nincs igazuk.
Először is válaszoljunk arra a kérdésre: valóban „ugyanazt” mondta Orbán a diplomatáknak, amit Gyurcsány az Őszödön elhangzott beszédében? Korántsem. Orbán Viktor közvetetten arra hívta fel a külföldiek figyelmét, hogy a választási kampánynak van bizonyos természete, amihez ő maga is alkalmazkodik. Gyurcsány viszont hírhedt beszédében egészen másról beszélt: azt fejezte ki egyértelműen, hogy kormányzásának kétéves időszakában „hazudtunk reggel, éjjel meg este” (úgy látszik, szemben az ötvenes évek kommunistáival, ők délben szünetet tartottak). És ez a mondása nem a kampányígéretekre vonatkozott, hanem a valóságos, hús-vér kormányzati tevékenységük „kommunikációjára”! Ez pedig óriási különbség.
Ha valaki ellenzéki pozícióból ígéretet tesz a kampányban, hogy csökkenti az adókat, emeli a nyugdíjakat, növeli a szociális, egészségügyi, kulturális stb. kiadásokat, védi a környezetet, akkor abból indul ki, hogy ezen ígéretek nagy részét igyekszik majd betartani, másik részét pedig vélhetőleg kénytelen lesz elhalasztani vagy elfelejteni, mégpedig azon tények birtokában, amiket kormányra kerülése után megtud. Nyilvánvaló, hogy kormányra kerülve a reális gazdasági, pénzügyi, államháztartási helyzet megismerése önmagában módosítja, korrigálja azokat az elképzeléseket, amelyeket a választások előtt a párt programjában megfogalmazott.
Az is egyértelmű persze, hogy túlságosan irreális ígéreteket még ellenzékből sem illik megfogalmazni, mert ez komolytalanná, hiteltelenné tehet egy pártot. Az ígéreteknek egy bizonyos szintje viszont természetesnek tekinthető, hiszen nehéz elképzelni olyan pártot, amely azzal indul a kampányban a győzelem megszerzéséért, hogy valójában nem tud semmit ígérni, de azt feltétlenül betartja. Talán furcsa, de mégis kézenfekvő példa: házasságkötés előtt mindkét fél igyekszik csupa szépet és jót ígérni a másiknak, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy kedvet és lelkesedést szerezzen párjának a következő évekhez, s talán abban a pillanatban el is hiszik, hogy meg is valósítják az ígéreteiket. Az ígéretek egy másik részéről persze mindketten sejtik, tudják, hogy az csak félig vagy tán sehogy nem valósul meg, de mindez szükséges a bátor lépés, a házasság megkötéséhez. Egy kicsit a kampányígéretek is ilyenek: sok bennük az igazság, de nyilván olyan is van bennük, amiről tudja-sejti a pártvezetés és a nyilvánosság is, hogy a kampány esztétikai részéhez tartozik, a választók általi megszerettetést szolgálja.
Ettől viszont gyökeresen eltérő az, amit Gyurcsány Ferenc Őszödön bevallott. Gyurcsány a tényleges kormányzásáról – két évről – mondta el, hogy egy fabatkát sem ért, viszont erről a nyilvánvaló semmiről azt hazudták az embereknek, hogy hatalmas tetteket hajtottak végre az ország érdekében. Ez pedig már nem játék. Ez nem ígérgetés, amit vagy megvalósítunk, vagy csak részben, hanem tízmillió ember sorsáról szóló tényleges, valóságos döntéssorozat vagy annak hiánya, egy ország gazdasági, szociális, morális helyzetének alakítása, Gyurcsányék esetében tönkretétele. A kormányzati munka valóságos tényeinek elhallgatása, sőt megmásítása a nyilvánosság előtt gyökeresen más kategória. Gyurcsányék egy országot csaptak be, vezettek félre „kommunikációjukkal”, és az ilyen dolog a bíróság előtt is mint hamis vallomás jelenik meg. Márpedig ez főbenjáró bűn, s a Gyurcsány-kormány ezt követte el.
Néhány hónappal a választások előtt csökkentették az áfát öt százalékkal, amit a választások után gyorsan visszavontak, mert eleve tarthatatlan intézkedés volt. Másfelől, még 2005 végén ötéves adócsökkentési (!) programot fogadtattak el a parlamenttel, majd a választások után sürgősen visszavonták, és adóemelésbe kezdtek. Gyurcsányék tisztában voltak a költségvetés, a gazdaság siralmas helyzetével, tehát nem arról van szó, hogy egy balek kormány hozott ostoba intézkedéseket. Nem, amikor áfát csökkentettek, illetve ötéves adócsökkentést határoztak el, lényegében szemfényvesztést hajtottak végre a nyilvánosság előtt.
S arról se feledkezzünk meg, hogy Veres János minden akkori és utólagos magyarázkodása ellenére nem hozták nyilvánosságra a 2006 első negyedévének gazdasági adatait, tudjuk, miért. Emlékeztetnék arra, hogy Gyurcsány három nappal az első választási forduló előtt egy honlapnak adott interjúban azt mondta: a költségvetés, köszöni szépen, jól van, majd a választások után két nappal már úgy fogalmazott: nagy a baj.
Mindez így együtt pedig brutális; nyugat-, de még közép-európai demokráciákban is szokatlan, s ne féljünk a szótól, bűnös politikusi magatartás. Nem csoda, hogy 2006 őszén felbolydult a magyar belpolitika, hosszan elhúzódó tüntetések kezdődtek, és azt gondolom, egy nyugat- vagy közép-európai országban olyan nyomás alá került volna a miniszterelnök, hogy távozása elkerülhetetlen lett volna. Nálunk – sajnálatos módon – a helyén tudott maradni még három évig, s látszólag távozásáról is maga döntött. Igaz, nagyjából sejteni lehet, hogy nem önszántából lépett vissza, hanem az EU vezető körei szólíthatták fel a háttértárgyalásokon, hogy távozzon. (Az utóbbiakat illetően egyetlen zavaró elem megemlítése idekívánkozik. Ha hinni lehet a WikiLeaks információinak – tegyük fel, hogy igen –, akkor a Fidesz egyes körei – Orbán Viktorral szemben – 2007-ben nem igazán örültek azoknak a híreknek, hogy a szocialisták is szabadulnának Gyurcsánytól, mert úgy vélték, a 2010-es győzelem záloga Gyurcsány hatalomban tartása. Ez talán „taktikus” szempont volt, de lássuk be, mégsem túlzottan emelkedett.) A konkrét jelenség elemzését tehát befejezhetjük azzal, hogy az időnként túlzó választási ígéreteket élesen külön kell választanunk a kormányzati tevékenységről szóló hazudozástól, az adatok és a tények elhallgatásától és kiforgatásától.
De vajon valóban elkerülhetetlenek a pártok túlzott, időnként felelőtlen választási ígéretei?
Először is le kell szögezni: amikor Orbán Viktor nem be-, hanem elismeri, hogy bizonyos ígéreteket nem kell túlzottan komolyan venni, akkor azt mondja, amit minden politikai és pártvezető elmondhatna Angliától Észtországig, David Camerontól Berlusconin át Donald Tuskig és vissza. A modern tömegdemokráciák, az általános választójog korában a fejlett nyugati, illetve a kevésbé vagy alig fejlett közép- és kelet-európai demokráciákban a pártok gyakorlatilag mindenütt élnek a széles spektrumú választási ígéretekkel. Ez olyan általános tapasztalat, hogy a modern demokráciák talán elkerülhetetlen jellemzőjének kell tekintenünk.
Persze fel lehet tenni a kérdést vállalt naivitással: jól van ez így? S a választ is meg lehet adni éteri emelkedettséggel: nem, ez így nincs jól. Hiszen mennyivel jobb lenne és „demokratikusabb”, ha a választópolgárok, egyáltalán a lakosság pontos, hiteles képet kaphatna az ország gazdasági és egyéb helyzetéről, a pártok valóságos és végrehajtható elképzeléseiről? Egy elképzelt nagykönyvben ezt így kellene leírni mint fő szabályt s nem az ellenkezőjét.
Ám csak létező demokráciák vannak, amelyek működnek jól-rosszul, valahogyan. E létező demokráciák elsődleges jellemzője, hogy mindenki egyenjogúan szavazhat az akadémiai doktoroktól kezdve a tanulatlan rétegekig. S valljuk be magunk között: nemcsak az akadémiai doktorok mennek el szavazni – akikből igen kevés van –, hanem mások is. Márpedig mit tegyen egy felelősségteljes politikus és párt, amelyik meg van győződve arról, hogy jó és az országnak felvirágzást hozó, felelősségteljes munkát tudna végezni, ha kormányra kerülne, ahhoz viszont meg kell szereznie a szavazatok többségét? Győzze meg az akadémiai doktorokat egy teljesen hűvös, hidegfejű, a végletekig illúziótlan program bemutatásával? Lesz-e ezzel egyáltalán esélye a választásokon?
Nehéz kérdések, amelyekre sokan keresik a választ, s ebben a cikkben ezt a dilemmát aligha lehet feloldani. Az általános választójog és a négy-öt évenkénti választások megszabják, behatárolják a politikusok, a pártok, a kormányok és az ellenzék mozgásterét. Nem gonoszok a politikusok, amikor ehhez alkalmazkodnak, viszont az is tény, hogy a tömegdemokrácia jelen szabályai között nem lehetnek angyalok sem.
A legtöbb, amit megtehet egy politikus és egy párt, hogy a tényszerűség-ígérgetés szembeállításban igyekszik az előzőből minél többet, az utóbbiból minél kevesebbet meríteni, vagyis tisztességesnek maradni.
Mert a dilemmákkal nap mint nap a továbbiakban is szembe kell néznünk.

A szerző politológus